Irodalmi Szemle, 1978

1978/9 - ÉLŐ MÚLT - Varga Rózsa: Forbáth Imre prózai Írásairól

nek irodalmi értékét is elismeri. Aztán Forbáth művészetelméleti munkájával kapcsolatban úgy válaszolt, hogy annak semmilyen vonatkozására nem emlékszik, s rövidesen más témára terelődött a szó.

Miért érdekes ez a kis epizód Forbáth kézirata körül? Bizonyításául, hogy Forbá- thot — noha annyi sok más és sokkal kétesebb értékű régi dolgozatának megjelentetési szándéka mellett ezt az egyet 1945 után soha meg sem kísérelte kiadatni — élete végéig izgatták az ebben az írásban megfogalmazott és az azok hátterében munkáló problémák. Nem kisebb ügyről volt szó, mint a szocialista kultúrpolitikának a 30-as évek második felében kialakult művészet-esztétikai eszményeiről, művészet- és irodalompolitikai gyakorlatáról és a szocialista értelmiség etikai magatartásának normáiról. A Proletkultos és a Rappista szélsőségek leküzdése után a 30-as évek közepére kezdett szilárdan kialakulni a szocialista realizmus művészeteszménye. Két irodalomelméleti koncepció, a zsdánovi esztétika és Lukács György realizmuselmélete haladt eleinte párhuzamosan, majd egymást kölcsönösen kiegészítve hivatalos kánonná emelésének diadala felé. Mindkettő mereven elutasította a forradalmi avantgarde, az „izmusok” művészetét, mint a polgári kultúra dekadens bomlástermékét. „A RAPP- korszakban szerepet játszott magyar írók nagy része háttérbe szorul, vagy végképp kihullik — s nemcsak az irodalmi életből. Ebben a helyzetben bontakozik ki 1937— 38-ban immár az expresszionizmus elleni harc lobogója alatt a háború előtti utolsó nagy támadás az avantgarde ellen és a realizmusért”. (Illés László: Józanság és szenvedély. Bp. 1966. 146. 1.)

A támadásra a modern forradalmi avantgarde művész csoportjai általános tiltakozással feleltek. Elkeseredett viták bontakoztak ki a különböző emigráns kommunista írócsoportok körében, melyek között talán a legélesebbek a német Das Wort és a magyar Űj Hang hasábjain folytak le. (A viták részletes történelmi elemzését lásd Illés László: Józanság és szenvedély című kötetében Régi viták az avantgarde-ról és Űjabb viták az avantgarde-ról cím alatt.J

A korabeli magyarországi szellemi életet ezeknek a vitáknak a szele is alig érintette, annál nagyobb viharok formájában dúlt a harc azonban Csehszlovákiában, ahol a modernizmus eszményeit követte a haladó művészek túlnyomó többsége, de ahol e viták végülis a szürrealista csoport végleges feloszlásával záródtak.

Forbáth Imre dolgozatának hátterét ezek az események világítják meg, indítékait, jelentőségét, pozitívumait és gyengeségeit csak ezekből kiindulva érthetjük meg. A dolgozat nem szól bele közvetlenül a polémiákba, hanem arra vállalkozik, hogy megfogalmazza a szocialista művészetelmélet eszmerendszerének, esztétikájának néhány alapelvét. Az első két fejezetben egymással szembeállítva vizsgálja a kapitalista és a szocialista társadalom keretei között az alap és felépítmény egymáshoz való viszonyát, az ideológiáknak, azon belül a művészetnek társadalmi szerepét. Konfrontációjának vizsgálati szempontjai elsősorban etikai természetűek. Megállapítja, hogy a kapitalista társadalom polgári művészetének csődje abból az amorális szerepvállalásából következett, mellyel a társadalom megoldhatatlan ellentmondásai leplezésének funkcióit töltötte be. .. a polgári ideológia természeténél fogva ellensége a kendőzetlen valóságnak és pártolója olyan gondolkodásmódszereknek és rendszereknek, amelyek így vagy úgy, segítenek a teljes igazságot elmázolni, a valóságos összefüggéseket maszkírozni.” Ezzel szemben „a szabadságharcos mozgalom a valóságból a maga történelmi Igazságát bizonyíthatja — ezért viszonya hozzá egyenes és őszinte.” Vizsgálati módszere dialektikus, a témában sok máig érvényes — és természetesen mára már közhelyszerű — igazságot mond el. Az írás III. fejezetében ismeretelméleti és pszichológiai szempontokból kiindulva próbálja meghatározni a művészet egyetemes érvényű társadalmi funkcióit, s ezzel kapcsolatban sok máig érdekesnek ható gondolat mellett néhány vitatható tételt is fölállít (például a művészetet társadalmi és gnozeológiai funkcióiban egyaránt abszolutizálja).

Az Oj Hangban megjelent kritika a tanulmányt szinte teljes egészében vitatta. A cikket a szerkesztőség szignálta, s úgy vezették be, mint ama levelek egyikét „amiket a szerkesztőség a munkatársainak ír válaszul beküldött kézirataikra. E magánlevelekben érintett problémák azonban általános érdekűek; ezért közöljük őket, nevek és egyéb személyi vonatkozások elhagyásával.” (Űj Hang Moszkva, 1938.