Irodalmi Szemle, 1978
1978/9 - ÉLŐ MÚLT - Forbáth Imre: Magyar költő Prágában
puriftkáló akaratnak. A bigott, szűkkeblű, csenevész kritika szervi betegsége itteni magyar kultúránknak. Micsoda anarchia, határtalan káosz! Apró klikkek, asztaltársaságok „kultúrája” ez, ahol (tisztelet a kevés kivételnek) mindenki a „kisebbségi géniusz fáklyahordozója” és tömjénfüstölőt lóbál a koma-sógor körül, cserébe, pajtás! Bizony nem szép ez a vásár, hol piszkos zöldségüket rikoltva kínálgatják az irodalmi kofák. Itt lenne az idő, barátaim — példát venni! Szeretném, ha ez a kis vázlatom azt a feladatot teljesítené, amit szántam netci. Mert elsősorban a csehszlovák-magyar kultúrközeledés érdekében írtam. Ha itt-ott kissé túloztam volna, ha túlságosan egyoldalúan raktam fel a színeket, nem bánom: talán ezzel kiprovokálom a kritikát, az ellentmondás, a korrektúra s ezzel a jobban megismerés vágyát. S ez is út a közeledés felé. Én bizony nagyon is szürkének érzem ezt a pár oldalt, de hogy is bírnám leírni érzéseimet, azt a forró hullámot, mely elönti belsőmet, mikor a tíz mozgalmas évre gondolok, mit Prágában töltöttem, s melyet oly gyorsan elhordott a tomboló idő! Ha néha-néha föllátogatok, lépten-nyomon lecsapnak rám az emlékek. Igen, itt meg itt jártam egykor, itt laktam, pincében vagy padlásszobában, korgó gyomrú költő csavargó, vagy akár a „kék úristen Bajorországban”. A bájos külvárosban, hol „kékcsíkos gatyákat szárít Déjvice szele”, vagy a Na bojišti, a szobában, ahol egykor — mondják — a Švejk zseniális írója, Hašek lakott. Itt az Union kávéház, hol őt magát megismertem, s később Nezvalt, kinek pufók parasztgyermekarcában fantasztikusan csillogó szeme tágra nyílt, mikor — ismeretlenül — megszólítottam: „Csak egy zseniális lírikus lehetsz te ilyen naiv szemekkel”. Itt a „forradalmi kiskocsma”, melyben a „felforgatókkal” üldögéltem a világ hamaros „kisajátítását és újjá alakítását” tervezve, s ahol egyszer egy fekete selyemblúzos, szőke, óriás szemű lány ballagot át olyan léptekkel, mint egy fregattkapitány, Toyen, a festőnő, és én egyszeriben beleszerettem. S az „U zlaté kapličky”: egykor viharos orgia színhelye. Vlagyimir Majakovszkij gigantikus sastorkát öntözte itt vodkák és whiskyk niagarája. S nem hagyhatom ki a „Bratislavská vinárná”-t sem, hiszen ott vedeltük a jő limbachit az okos Clemen- tisszel és az ifjú Laco Novomeskývel, dús-vad szlovák zsiványdalokat bömbölve. A „Fénix”-et, ahol a kerek asztal körül „négy-öt magyar összehajolt”: Győry, Szvatkó, Vozári, dr. Váradiék és mások, s töprengtünk, vitáztunk népünk sorsán. A műtermeket, ahol jeles festőink, Reichentál, Weiner Imre és Nemes Endre éltek, dolgoztak s álmodoztak, s hol annyit vitáztunk a művészet új útjairól. Itt mind az utcák, terek, melyeken át annyiszor meneteltem szívdobogva... Felejthetetlen prágai helyek, s ti bajtársak, barátok, szeretők — üdvözöllek! S téged is, déjvicei ház, mely előtt ablakot lesve álldogáltam egykor hosszú éjszakai órákon át, Jarmilát várva, aki zsarnok papája tilalma ellenére jött, szökött szeretni az akkor még sokkal karcsúbb magyar poétát. Prága, Prága, arany Prága!... Hadd búcsúzzam tőled Nezval örökszép sora-, ival: délelőtt tarka napernyő alatt ülök ott lenn az Prága fák kusza sorain át látom mint őrült a vízióját hajónak látom, melynek árboca a Hradzsin úgy látom mint a költészet elvarázsolt városát hosszú esőzések után lila köd gomolyog úgy látom benne mint egy kalóz aranyhajóját mint az álmát lázbeteg építőmestereknek mint trónust mint a máglya rezidenciáját mint szent orrszarvút kinek ketrece az ég mint egy cseppkőorgonát melynek sípjai énekelnek mint a föltámadás szimbólumát s kiszáradt tavaknak álmát mint egy súlyosan fölfegyverzett hadat mely a császárt köszönti mint egy súlyosan fölfegyverzett hadat mely jáspissá merevedett öreg vagy mint a sztyeppek melyek fölött dalok suhannak midőn toronyóráid ütnek komor vagy mint egy sziget éjszakája méltóságos vagy mint homlokéke etióp királyoknak
