Irodalmi Szemle, 1978

1978/9 - ÉLŐ MÚLT - Forbáth Imre: Magyar költő Prágában

akik a szépség teljes, varázsos kiteljesedésére törekednek, nem maradhatnak közömbösek azzal a harccal szemben, melyet az emberiség haladó része vív a butaság és gonoszság ellen. Bár a hivatalos politika következetesen vonakodott, hogy elismerje az avantgarde-ot mint kultúrharcának reprezentánsát, de ő bizony annak tartotta ma* gát, és foggal-körömmel s elszánt svádával védte ezt a szerinte jogos pozícióját. A nagy polémia e körül a kérdés körül, a késhegyre menő küzdelem az avantgarde és. az úgynevezett proletkult-művészet szóvivői között éveken át tartott, és máig tart új érvekkel s új címkék alatt. A szürrealizmus és szocialista realizmus csetepatéja tombol. Hogy sajnálom, hogy ebben a harcban személyesen nem vehetek részt! Bár költészeti praxisomban inkább hajlok a realizmushoz, de végtelenül respektálom a szürrealisták jogát a művészet határainak újabb, merész kiszélesítésére. Látom a hatalmas lehetőségeket, miket ez a szellemes irány kezdeményez: a hídverést álom és. ébrenlét, racionális és irracionális, tudatos és tudattalan területei között, a véletlennek, a lelki automatizmusoknak, a szabad asszociációknak, a meglepő új konstellációknak ezt a sokat ígérő területét. Nem hiszem, hogy minden úgy van és úgy jó, ahogy kedves szürrealista barátaim hirdetik. De tudom, hogy becsületesen és az: alkotó emberek feltétlen tiszta szenvedélyével keresik az új utakat, melyek talán sosem látott új módszereket és izgalmasan nagyszerű alkotásokat hoznak a művészetbe.

Nem vagyok irigy természet. Magyar költő: fáj ugyan látnom, hogy cseh kollégáim- útja sokkal könnyebb, mint a miénk, hogy például könnyen találnak kiadót, sőt az. keresi és szépen honorálja őket, hogy egy hálás publikum büszkén istápolja művészeit, ha politikailag nem is mindig egyezik meg velük, s hogy az állami intézmények is megértő álláspontot foglalnak el irányukban. (Államdíjak baloldali művészeknek stb., stb.) Mindezt nem irigylem tőlük. Fiatal, gazdag, tehetséges nemzet fiai ők* egy nemzeté, mely sokáig elnyomott s most fölszabadult elánját, életkedvét, egészséges jövőbe lendülését üdvözli Éttörő művészeiben. (Míg nálunk Magyarországon, fájdalom! — a nép legjobb fiait, legéberebb elméit, legtisztább embereit, kik pedig csak több kenyeret, szabadságot és kultúrát kérnek a szomorú magyar népnek — üldözik!)

De, mondom, nem a könnyebb, rózsásabb helyzetét irigylem én cseh társaimnak. Irigylem tőlük Saldájukat. Hiszen volt nekünk is, volt Széchenyink, Kazinczynk, Eötvösünk, voltak mások is, nagyok és legnagyobbak, de ez régen volt. A magyar közéletnek és kultúrának sok kiváló egyénisége volt, de tény az, hogy igazán vezeti szelleme, mérvadó, döntő szavú vezére az utóbbi húsz évben nem. Egy Šaldánk például biztosan nem! Aki ismeri az ő negyvenéves munkásságát, páratlan szellemi kapacitását, azt a hihetetlen tényt, hogy ez az ember minden fiatal generációval megfiatalodott, hogy ugyanaz a Salda, aki a századvég művészi és bölcseleti áramlatainak szuverén ismerője és propagátora volt — évtizedek után a háború utáni avantgarde mozgalmaknak legmegértőbb esztétája és kritikusa lett: aki ezt tudja, s olvasott néhányat százakra menő csodálatos finomságú és szabatosságú esszéiből, verseiből* melyek nemesen és sötéten fénylenek, mint az ébenfa — nos, az megérti, ki volt Salda! Amíg egy Saldűv zápisník megjelent, minden költő jól meggondolta, mielőtt kiadta verseskötetét, s inkább még egyszer átlapozta, átdolgozta, kigyomlálta, mertr mit fog hozzá szólni Salda, a legfelsőbb szellemi fórum, a költészet tábornoka, minisztere és kardinálisa, s legjobb barátja, de legszigorúbb revizora is egyben. Boldog az. a kultúra, mely felett ilyen éber és okos, szerető, de megvesztegethetetlen szemek őrködnek, boldog az a költő, kinek ilyen mentor ad tanácsokat!

Egy magyar Salda nincs, és fájdalmasan hiányzik. A magyar művészetnek és irodalomnak, mely tropikus bőségben termeli a nagy tehetségeket, ez kellene, egy ilyen lelkiismeret és tudás, az ízlésnek, nívónak, igazi felismerésnek, de a könyörtelen kritikának és gyomlálásnak is ez a fóruma.

Szerencsétlen csoportok és csoportocskák, magános útú üstökösök és sötétbe zuhanó meteorok, vad csörtetők és hallgatag félrevonulók művészete! Mennyi istenáldotta erő és alkotó akarat vész itt el egymás marásban, önemésztésben, az álművészet, a kommercializmus, a giccs, a klikkrendszer s a múlt kísérletei elleni harcban! És különösen te szerencsétlen szlovenszkói magyar művészetünk! Mi igazán sóvárogva* mint egy elérhetetlen imágóra, úgy tekinthetünk Saldára. Mi igazán érezzük, mit jelent az igazi kritika hiánya. Híján lenni megértésnek, pártolásnak és becsületes,