Irodalmi Szemle, 1978

1978/9 - ÉLŐ MÚLT - Forbáth Imre: Magyar költő Prágában

akik a szépség teljes, varázsos kiteljesedésére törekednek, nem maradhatnak közöm­bösek azzal a harccal szemben, melyet az emberiség haladó része vív a butaság és gonoszság ellen. Bár a hivatalos politika következetesen vonakodott, hogy elismerje az avantgarde-ot mint kultúrharcának reprezentánsát, de ő bizony annak tartotta ma* gát, és foggal-körömmel s elszánt svádával védte ezt a szerinte jogos pozícióját. A nagy polémia e körül a kérdés körül, a késhegyre menő küzdelem az avantgarde és. az úgynevezett proletkult-művészet szóvivői között éveken át tartott, és máig tart új érvekkel s új címkék alatt. A szürrealizmus és szocialista realizmus csetepatéja tombol. Hogy sajnálom, hogy ebben a harcban személyesen nem vehetek részt! Bár költészeti praxisomban inkább hajlok a realizmushoz, de végtelenül respektálom a szürrealisták jogát a művészet határainak újabb, merész kiszélesítésére. Látom a ha­talmas lehetőségeket, miket ez a szellemes irány kezdeményez: a hídverést álom és. ébrenlét, racionális és irracionális, tudatos és tudattalan területei között, a véletlen­nek, a lelki automatizmusoknak, a szabad asszociációknak, a meglepő új konstellá­cióknak ezt a sokat ígérő területét. Nem hiszem, hogy minden úgy van és úgy jó, ahogy kedves szürrealista barátaim hirdetik. De tudom, hogy becsületesen és az: alkotó emberek feltétlen tiszta szenvedélyével keresik az új utakat, melyek talán sosem látott új módszereket és izgalmasan nagyszerű alkotásokat hoznak a művé­szetbe. Nem vagyok irigy természet. Magyar költő: fáj ugyan látnom, hogy cseh kollégáim- útja sokkal könnyebb, mint a miénk, hogy például könnyen találnak kiadót, sőt az. keresi és szépen honorálja őket, hogy egy hálás publikum büszkén istápolja művé­szeit, ha politikailag nem is mindig egyezik meg velük, s hogy az állami intézmé­nyek is megértő álláspontot foglalnak el irányukban. (Államdíjak baloldali művészek­nek stb., stb.) Mindezt nem irigylem tőlük. Fiatal, gazdag, tehetséges nemzet fiai ők* egy nemzeté, mely sokáig elnyomott s most fölszabadult elánját, életkedvét, egész­séges jövőbe lendülését üdvözli Éttörő művészeiben. (Míg nálunk Magyarországon, fáj­dalom! — a nép legjobb fiait, legéberebb elméit, legtisztább embereit, kik pedig csak több kenyeret, szabadságot és kultúrát kérnek a szomorú magyar népnek — üldözik!) De, mondom, nem a könnyebb, rózsásabb helyzetét irigylem én cseh társaimnak. Irigylem tőlük Saldájukat. Hiszen volt nekünk is, volt Széchenyink, Kazinczynk, Eötvösünk, voltak mások is, nagyok és legnagyobbak, de ez régen volt. A magyar közéletnek és kultúrának sok kiváló egyénisége volt, de tény az, hogy igazán vezeti szelleme, mérvadó, döntő szavú vezére az utóbbi húsz évben nem. Egy Šaldánk pél­dául biztosan nem! Aki ismeri az ő negyvenéves munkásságát, páratlan szellemi kapa­citását, azt a hihetetlen tényt, hogy ez az ember minden fiatal generációval megfia­talodott, hogy ugyanaz a Salda, aki a századvég művészi és bölcseleti áramlatainak szuverén ismerője és propagátora volt — évtizedek után a háború utáni avantgarde mozgalmaknak legmegértőbb esztétája és kritikusa lett: aki ezt tudja, s olvasott néhányat százakra menő csodálatos finomságú és szabatosságú esszéiből, verseiből* melyek nemesen és sötéten fénylenek, mint az ébenfa — nos, az megérti, ki volt Salda! Amíg egy Saldűv zápisník megjelent, minden költő jól meggondolta, mielőtt kiadta verseskötetét, s inkább még egyszer átlapozta, átdolgozta, kigyomlálta, mertr mit fog hozzá szólni Salda, a legfelsőbb szellemi fórum, a költészet tábornoka, minisz­tere és kardinálisa, s legjobb barátja, de legszigorúbb revizora is egyben. Boldog az. a kultúra, mely felett ilyen éber és okos, szerető, de megvesztegethetetlen szemek őrködnek, boldog az a költő, kinek ilyen mentor ad tanácsokat! Egy magyar Salda nincs, és fájdalmasan hiányzik. A magyar művészetnek és iro­dalomnak, mely tropikus bőségben termeli a nagy tehetségeket, ez kellene, egy ilyen lelkiismeret és tudás, az ízlésnek, nívónak, igazi felismerésnek, de a könyörtelen kri­tikának és gyomlálásnak is ez a fóruma. Szerencsétlen csoportok és csoportocskák, magános útú üstökösök és sötétbe zuha­nó meteorok, vad csörtetők és hallgatag félrevonulók művészete! Mennyi istenáldotta erő és alkotó akarat vész itt el egymás marásban, önemésztésben, az álművészet, a kommercializmus, a giccs, a klikkrendszer s a múlt kísérletei elleni harcban! És különösen te szerencsétlen szlovenszkói magyar művészetünk! Mi igazán sóvárogva* mint egy elérhetetlen imágóra, úgy tekinthetünk Saldára. Mi igazán érezzük, mit je­lent az igazi kritika hiánya. Híján lenni megértésnek, pártolásnak és becsületes,

Next

/
Thumbnails
Contents