Irodalmi Szemle, 1978

1978/9 - ÉLŐ MÚLT - Forbáth Imre: Magyar költő Prágában

A francia hatás a szó legjobb értelmében uralja a cseh művészetet. Felületesség és arcátlanság ezt importnak nevezni, ahogy még sokan teszik. Hiszen ide nem kész árut hoznak be, amit valami szegény bennszülöttek vesznek, kapnak, kölcsönöznek a gazdag termelőtől, hanem egy öntudatos, kényes ízlésű elit kultiválja ezt a legjobbat, leghaladóbbat, neki legmegfelelőbbet, amit a világban talált. Ha ez import, úgv import volt Csokonai rokokó költészete, Munkácsy realizmusa (melynek bölcsőjét Leibl ringatta], a magyar szecessszió egész művészete, de az Ady-nemzedék költészete is, mely szintén nem hullott az égből, hanem zseniális magyar úttörés volt nyugat felé. így és nem másképp kell értékelnünk a modern cseh művészet franciás jellegét is, amelyhez csak szerencsét kívánhatunk nekik, mert jó ízléssel elkerülték például .1 szörnyű német expresszionizmus olcsó eksztázisait és hisztériásán gyűrött vásznait. Azt vették át a francia művészettől, ami igazán értékes benne: azt az éber kötelességérzést, hogy elsősorban uralni kell a métier-t. Megtanulták az Ecole de Paris fegyelmezett merészségét, az úttörők ethoszát, kik nem rohannak elébb utat törni, míg meg nem tanulták töviről hegyire a pionírok nehéz mesterségét. Szenvedélyes, de józan, mélyen poétikus, de geometrikusán precíz, hallatlanul merész, de egyúttal acélosan logikus az a művészi szellem, amit a cseh avantgarde Párizsból hozott. Állítom, hogy a modern pikturában és költészetben, de a színház és építészet terén is Prágának vannak a legszebb eredményei Párizs után. Aki ismeri Kremlička, Špála, Filla, Sima, Zrzavý, Toyen és Štýrský festészetét, a cseh avantgarde építészet műveit, Honzl, Dostál, Frejka, Hilar, Skoda, Kurz, Schultz és E. F. Burian színházi rendezéseit s a modern cseh költők, írók és esszéisták: Nezval, Halas, Seifert, Biebl, Závada, Hora, St. K. Neumann, Vančura, Olbracht, Čapek, F. X. Salda és Teige műveit, hogy csak úgy kapásból pár nevet említsek, az tudja, hogy igazam van!

Ebben a vázlatban csak kontúrját tudom megrajzolni annak a forradalomnak, ami Prágában lezajlott azokban a szép húszas években. Összehasonlítottam a magyar avantgarde (a Ma stb.) poézisével, és kénytelen voltam sajnos elismerni, a csehek fölényét. ízlésesebbek és következetesebbek voltak. Nem szenvedtek úgy, mint mi a zavaros elméleti eklekticizmusban, és praxisuk is mentes volt a „kozmikus” görcsök, zagyva dadaista kísérletek s egyáltalán a megvadult akarnokok és mitugrászok zsibvásárétól. A „poetizmus” (ahogy az esztéta Teige és a költő Nezval ezt az általuk elindított irányt elnevezték) fölénye elméleti megalapozottságában és művelőinek nagy tehetségében rejlett, ott dilettáns nem jutott szóhoz. A cseh avantgarde nem tévedett el az izmusok útvesztőjében, programja egyszerű, de radikális volt: emancipálni a művészetet és megtisztítani az ócska kellékektől; az emocionalitás és imagináció tiszta eszközévé tenni; megszabadítani a formai és tartalmi parazitizmustól, mely a régi művészetet oly sokszor tőle idegen hatások és eszközök lomtárává tette. A művészet nem imitáció, sem reprodukció, nem szimpla másolása a valóságnak, s nemcsak szolgálója bizonyos efemer tartalmaknak. Ennek a művészi programnak apja a nagy francia poéta, Apollinaire, kinek hatása a költészet terén nem kisebb, mint a pikturában Picassoé. Hamarosan uralkodott a cseh művészet minden területén. Kíméletlen drótseprűjével megtisztította az építészetet az élősködő díszítőelemektől, a festészetet a bamba természetmásolástól és a posványos irodalmi pátosztól, harcot üzent az irodalomban mindennek, ami álszakáll, póz és poros régiség, mindennek; ami a poézis, a képzelet szabad kifejlésének gátat vetett. A színpad forradalmát „poétista” alapon a zseniális Honzl indította el. A híres „Osvobozené divadlo” ennek az avantgardiz- musnak egyik leszármazottja, éppen úgy, mint (más alapon és eszközökkel) E. F. Burian színháza. Bizonyos kompromisszumokat kénytelenek voltak kötni, le kellett szállniuk a magas művészet hűvös ormairól, de lényegükben megőrizték a heroikus évek merészségét, hívek maradtak elveikhez minden tradicionalizmussal és nagyképű ripacs- sággal szemben. Voskovec és Werich „Felszabadult Színház”-a sikerült szintézise a színpadi poézisnak és politikai szatírának. Koreográfia és dzsessz, klaunéria és komoly tartalom: amolyan friss, lendületes, minden érzéket, gondolatot és az érzelmeket hatalmasan megragadó modern műremek, színüllig és pompás tréfával, de a lázas kor szociális problémáival is.

És kell-e az utóbbit magyaráznom? Hogy az avantgarde nem volt a társadalmi — szociális kérdésekkel szemben közömbös? Hogy a művészi forradalmat erős kézzel fogta egybe a politikai avantgardizmussal? Hiszen tudjuk, hogy ez nem véletlen, s hogy azok,