Irodalmi Szemle, 1978

1978/1 - KRITIKA - Koncsol László: Riport és mítosz

1945—48-as regénye, a Megmondom mindenkinek (1965) ugyancsak az önvédelem tézi selt dolgozza föl epikává. A csehszlovákiai magyar író nyilván kénytelen volt belemenni a társadalompolitikai vita utcájába, s elkövetni az ennek velejáróiból, főleg időszerű taktikai meggondolásokból eredő tartalmi és formai vétségeket, amelyek aztán az így létrehívott művek esztétikai értékének, végső soron igazának is határt szabnak, midőn először nézhetett szembe a nemzetiségi sors legdrámaibb történelmi pillanataival mint témával.

Érdemük ezért — elsősorban Rácz Olivér és Dobos érdeme — a kimondás, egy és ugyanazon évben, 1963-ban, még rekedten és esztétikailag csak félig artikuláltan (ez főleg Dobosra értendő), de akkora nyomatékkai, hogy ezt az esztendőt, a próza tematikai és szemléleti fölzárkózásának idejét — a sajátos csehszlovákiai magyar írói attitűd kiteljesedési évének tekinthetjük.

Azon túl, hogy első regényről van szó, a fél-irodalmi artikuláció okát abban kell keresnünk, hogy Dobos a bemutatásra kiszemelt tényanyagot nem az élet, nem a lélek- ábrázolás, hanem a politika felől közelíti meg, hogy nem a politikát szemléli az élet irányából, hanem fordítva, az életet ítéli meg a politikai szemlélet fogalmai szerint. Dobos alapállása helyes ugyan, amikor a szenvedő kisembereket védi, de közben engedményeket tesz a taktikai szempontoknak, írói erőszakot vesz az anyagon, s a dolog itt, az alakok hiányos lélekrajzában, tetteik hibás motiválásában művészileg is visszaüt. (Lásd Ács indokolatlan bűntudatát különböző változatokban; a hadijog és a természetes emberi erkölcs összemosását; Ács néhány tettének hibás katonalélektani motívumait; alternatívák keresését a hősnek ott, ahol ilyenről az öngyilkoságot kivéve szó sem lehetett stb.). Az anyag megközelítésének ez a tézises, publicisztikus módja a jelzett esztétikai következményeken túl a regény nyelvi, eszközeinek körét is meghatározza. Persze, főleg — és ez a lényeges — a társadalmi csoportok értékarányain hagy ez a szemlélet hatásrontó nyomokat. Ebben jelölnénk meg a Messze voltak a csillagok esztétikai alapproblémáját.

Dobos függőlegesen polarizálta kisregényének világát; feszültsége abból ered, hogy a „fentiek” éfe a ,;lentiek”, azaz a vezetők és vezetettek érdeke mást követel. (Feszültséget mondtunk, nem köllíziót, nem is konfliktust, mert az utóbbiakhoz az ábrázolt helyzetekben, egyébként a modellként szolgáló objektív valóságban is, hiányoztak a kellő föltételek, sőt, maga az egyértelműen meghatározható ellenfél is hiányzott hozzájuk). A „fentiek” érdeke és akarata a hőst és „lenti” kortársait szülőföldjéről és kenyérkereső munkájától elfelé, olyan helyekre űzi, ahol az emberélet nem érték, vagyis a fenti világ lépten-nyomon megbontja az élet természetes harmóniáját;, a hős érdeke ezzel szemben a megmaradás, a visszatérés, eredeti élethelyzetének, az élet természetes' rendjének visszaállítása. A fenti erő tehát bomlasztja a közösséget, a lenti viszont igyekszik visszaállítani, eredeti helyére, mihelyt és ahogyan lehet, az erőszak ellenében is, ha kell. A hős, mihelyt egy mód van rá, menekül, szökik, bujdosik (a regény 32 epizódjából 30 a hős menekülését tárgyalja, s csak kettő a háborút magát), s ez a kényszerű viselkedésforma elidegenítő hatású, mert a bujdosó embert egészen primitív érzelmek, a halálfélelem, az önfenntartás elemi ösztöne, tehát nem is érzés uralja. Az ilyen hős nem is hős, hanem csak áldozat, sorsa sem tragikus, csak drámai. Botcsinálta hódító, mint Odüsszeusz, azzal a különbséggel, hogy sem a háborúzásában, sem a hazatérésében nem találunk semmi hősit. (Az analógiát maga Dobos veti föl, mi csupán kiigazítjuk, s utalunk rá, hogy Ács figurája inkább az antihősök galériájába simul be, oda is elég félszegen ahhoz, hogy az odüsszeuszi párhuzam pontos legyen. Érdekes egyébként, hogy ott bújkál az analógia Rácz prózájában, kézenfekvő Duba antihőse(i) esetében, Gál novelláiban, Tóth László s persze a két idősebb költőnemzedék verseiben is, hol homéroszi, hol viszont egyenesen joyce-i értelmezésben. Dobosnál: „Odüsszeusznak, egy örök bolyongásra kárhoztatott embernek éreztem magam: nem hajóztam én tengeren, mégis, mintha hullámok hegyén-hátán sodort volna egy láthatatlan erő. Voltak pillanataim, mikor kívántam a halált, aztán megrémültem, állatias szívóssággal kapaszkodtam az életbe”.)

Ez a sors, persze, Dobosnál inkább csak összegező fogalmakban, elmondásban, nem pedig képekben jelentkezik. Itt vetődik föl élesen, amit fönt a valóság aktualizáló megközelítésmódjáról,- mint hibáról előrebocsátottunk. Ez a sors más írói ábrázolóeszközöket kívánt volna: belső víziót, érzéki életanyagot, burjánzó képeket, jellemző szituációkat,; ahol Ács testi-lelki leépülése és kapaszkodása érzékileg tapintható. Dobos