Irodalmi Szemle, 1978

1978/9 - Tóth László: Vita és vallomás (Beszélgetés Rácz Olivérrel)

— Irodalomkritikai gondolkodásunk nemcsak hogy nem ér fel szellemi hagyatékáig, hanem az utóbbi években, érzésem szerint, el- és lemaradozik mögötte, s az előbbi kérdés — „Mit kellene tennünk, hogy Fábry ne csak jelszavainkban, leltári számadásainkban ts futólagos hivatkozásainkban legyen jelen?” — felvetése jogos. Hadd kockáztatom meg: Fábry, amíg köztünk élt, kortárs volt, egy közülünk; igazán naggyá, fölélik magaslóvá — különös optikai fogyatékossága és gyarlósága a kortársi szemléletnek! — azóta növekedett, amióta kilépett köznapjainkból, s a Fábry-mércével mért gondolkodás, figyelő kritikai szemlélet magunkévá tétele így még nehezebb és még felelősségteljesebb feladattá vált.

Egy azonban kétségtelen: a csehszlovákiai magyarság és a csehszlovákiai magyar irodalom végtelenül sokat köszönhet Fábrynak. Fábry mindig tudott üzenni: ma is üzen. Ma már kis emberközösségünkön messze túlmutatva, a nagyvilágnak üzen. Mert Fábry társadalomtudományi, politikai, irodalomkritikai tanulmányai mindig a lényeget tükrözik, mindig az alapvető elvekkel foglalkoznak. Nem vitatkozik műfaj, forma és tartalom empirisztikus kérdései felett, mert tudja, hogy az a művészet, amelybe a művész nem legbensőbb énjét és nem kora problémáit vetíti vissza, meddő tündérszerelem marad. Fábry írói munkássága a legtisztább válasz arra a kérdésre, milyen hőfokon kell érvényesülnie az író elkötelezettségének: az irodalom igazságának az élet Igazságát kell követnie, mert igazság és igazságtalanság között nincsen, nem létezik középső út. Ehhez természetesen erős gyökérzet és töretlen bátorság kell.

A férfi, aki a stószi fenyvesek alatt élt, aki ablakán kipillantva a kis patakot és lombos fákat nézte s a világot látta, a világ dolgait vigyázta, nem volt próféta és nem volt apostol: bizonyára akadtak élete lüktető lázában túlhevített pillanatok, sőt tévedések is. Ezeket azonban elemző gonddal szüntelenül felülvizsgálta, átértékelte, a toll és az írás bátor helytállásával helyesbítette, a gondolat és tett egységének erejével tanulsággá formálta: életművével hitelesítette. Ezáltal maradt számunkra hiteles tanú, példa és útmutatás.

Hiszen nem volt isten és nem volt természetfölötíi lény: ember volt. Ezért él ma is velünk és közöttünk, ezért maradt meg élőnek, igaznak, erősnek.

Mert az istenek halnak: az ember él.

1978. július — augusztus