Irodalmi Szemle, 1978
1978/9 - ÉLŐ MÚLT - Forbáth Imre: Magyar költő Prágában
ieiLiCq) mrmumr 80 ÉVE SZÜLETETT FORBÄTH IMRE Forbáth Imre MAGYAR KÖLTŐ PRÁGÁBAN A felszólításnak, hogy erről a témáról írjak, szívesen teszek eleget, hiszen alkalmam nyílik megmondanom: csodálat és hála, a víg és komoly érzések és emlékezések ezer színes szála köt Prágához, hol hányt-vetett életem legszebb éveit töltöttem. Sok Jeles írójához, művészéhez, szociális mozgalmainak legkiválóbb embereihez, az együttes munka, a barátság, a kölcsönös elismerés és egy kiváló asszonyához a nagy szerelem emléke fűz. Nem bánom, kinevethetnek, de bevallom: semmilyen hírnév és elismerés nem tudna úgy meghatni, mint például az a pár sor, amit a véletlen hozott szemem elé, mikor minap egy cseh regényben megtaláltam magamat, „Forbesz doktort, a költőt és orvost”, mint tréfás-komoly mellékfigurát, vagy a nagy poéta Nezval versében (Výzva prátelűm) ez a sor: „s a sarokban mosolygó-kék szemekkel Forbáth Imre ült... Furcsa figura lehettem, rövid bekecsben, lábszárvédősen, vörös szakállamat babrálva, mikor úgy 1920 telén beállítottam az irodalmi kávéházba, csehül még alig nyög- décselve és szemtelenül letelepedtem az asztalokhoz, melyek körül akkor egy Hora, Horejší, St. K. Neumann, E. E. Kisch és mások, prominensek, üldögéltek. Arra a jogos kérdésre, hogy mi jogon, a világ legtermészetesebb hangján azt feleltem: „A legnagyobb magyar forradalmi költő vagyok.” Miután ilyen szép ajánlólevelet állítottam k! magamról, mit tehettek egyebet, melegen üdvözöltek, helyet adtak az asztalon vaskos könyökömnek s az asztal alatt hosszú lábamnak. E. E. Kisch ugyan gyanakodva megjegyezte, hogy külsőm inkább egy kisgazdáé, mint költőé, de azért ő is felvett barátságába, melyre bizony csak ráfizetett. Boldogult jóságos mamája megszámlálhatatlan rostélyosáért s garmada könyvéért, melyet mindjárt rohantam Andréhoz eladni, tőlem összesen egy hozzá és róla írt verset kapott, melyet azonban — hízelgő volta miatt — nem engedett leközölnöm. Soha nem értettem meg, hogy léteznek kultúremberek, kiket a sors idegen országba vet, s ők környezetük iránt közömbösen, nyelvüket nem értve, történelmüket és kultúrájukat nem ismerve, képesek ott hosszú éveket, egy évtizedet eltölteni! Pedig sok ilyen magyarral éltem akkor együtt Prágában. Ültek a kávéházban, csak magyarul beszéltek, főleg magyar lapokat és könyveket olvastak, és szívüket a nosztalgia emésztette. Körülöttünk a legcsodálatosabb történés: egy fiatal, tehetséges nép lerázta magáról évszázados gátlásait, a szolgaság szennyét, tradíciós porát, és hatalmas, friss lélegzettel új életet kezdett. Az akkor még aránylag kicsi és vidékies Prága is rövid pár év alatt, szemünk láttára, nagyvárossá fejlődött. A magyar értelmiségi csoport ezalatt élte a maga sajátos, zártkörű életét. Az Edison kávéház egy sarkában s holmi homályos utcákban eldugott kiskocsmákban
