Irodalmi Szemle, 1978

1978/9 - Dobos László: Hólepedő I. (regényrészlet)

— Jó szelet, szépfiúk!

Továbbhajtott. Kis idő múlva mosolyogni próbált, majd füttyre csücsörítette a száját. Egyik sem sikerült. Zavart összevisszaság pergett elé: a hegy, a folyó, a távolság, az autó, anyja, a fiúk, ott kavargott a képük, a szeme előtt.

Gázt adott, száguldani kezdett. Hangulata felbomló egyensúlyát így próbálta helyreállítani. Hasztalan. A gyorsaság már nem elégítette ki.

Megállt. Felkapaszkodott egy cserjés domboldalon, s leült egy magányos fa tövébe. Pára rakódott a folyó fölé, magához ölelve a föld színeit is. Menyasszonyok lehelete lepi be így a tükrök fényességét.

Valahol harangoztak. Figyelt, a messzi torony körvonalait kereste. A harangszó a magasból verődött hozzá, mintha az ég tetején harangozna valaki.

A folyó felől hajókürt szólt, fáradt állat szólongatta társát a fehér vakságban. A lány beszélgetni szeretett volna. Ösztönös szándékkal viszonozni kívánta a hozzáverődő hangokat:

— Hahó! — kiáltotta.

Várta a visszhangot.

Még egyszer szólt:

— Hahó-ó ...!

Hirtelen égig nőtt a csend, valaki letépte a harang szavát, a hajó a mesébe úszott. Köd gomolygott fölfelé, tornyokat épített és óriás lépcsőket. Valami megfogható alakot keresett a lány képzelete, aki elindul a lépcsősorban fölfelé.

A falusi iskolában, ahol tanítani kezdett, ő volt a legfiatalabb. Az asszonyok úgy mondták neki, kedveske. A férfiak, halkra fogott szóval, csinoskának szólították. Simogató szó csak titokban járt neki, más alkalommal hivatalos volt a férfiak tekintete.

A legmagányosabb is ő volt a tantestületben. Nem beszélt erről, keserű pillanataiban azonban elfogta az öngúny s ahogy a mellékneveket szokták, fokozta önmagát: ártatlan, ártatlanabb, legártatlanabb; szűz, szűzebb, legszűzebb... Beharaptam a számat, a tükörbe néztem és mosolyogtam, emlékezett.

Amikor bevezették a kastélyba, és megmutatták a szobáját, megörült. Sötétedés álltán azonban elfogta a félelem. Kis tanítónők olvasott vagy hallott történeteire gondolt: faluba érkezésükre, fogadtatásukra, vizitjeikre, megkísértéseikre, tisztaságukra, boldogságvágyukra. És megaláztatásaikra.

Ezután félelmével viaskodott esték során.

— Te is félsz? — kérdezte a Manótól.

A bábu üvegszemei a sötétet nézték.

— Manó, beszélj vagy legalább bólints, éneklek neked...

Az üvegszemek a lány arcának fehérségét bámulták. Talán fénylettek is.

Ismerkedni kezdett az épülettel: számba vett mindent. Világos nappal behunyt szemmel gyakorolta a tájékozódást: a bejárattól indult, az első lépéseknek még hallotta a koppanását, aztán vak idegszálak tapogatták a falakat, az ablakok és ajtók bemélyedéseit.

Félelmét akarta legyőzni. Gondolatainak konok kis lépéseivel számtalanszor végigjárta a kastélyt.

A sárga kastély makacs ellenfél. Szótlan. A viaskodás néma ölelkezés. Leánykarok futnak a falra indaként, óriás férfitest vállait keresik. A lány így jut el a félelem szélére, a mosolygáshoz.

Nagyúri társaságot szólít maga köré. Mosolyogva meghívót is küld nekik. Kicifrázza a megszólításokat, a valamikori rangok és méltóságok szerint. Hadd tudják meg a régiek is, itt vagyok. Tessék, tessék, nagyságok, méltóságok, kisasszonyok, ispánoK, cselédek, gyertek, mutatkozzunk be ... Tisztelendő úr, erre tessék ... Főjegyző úr, tessék itt a fogas. ígérte magát a képviselő úr is ... És a gróf? Igen, persze, ő is jön, csak előbb szólni kíván őseivel... Sajnálom, hogy eddig csak könyvekből ismerhettem önöket. Jöjjenek csak. Itt, a főbejáraton, most erre jár mindenki. A nagy faajtó után hét lépcső, majd jobbra fordulni és tovább, huszonhat lépés után az én szobám. Azelőtt a komornyik lakott itt, úgy tudom... Mindegy. A nagyterem ajtaja kicsit tovább, balra...