Irodalmi Szemle, 1978

1978/9 - Dobos László: Hólepedő I. (regényrészlet)

— Te mióta vezetsz?

A lányt megütötte a tegezés, a visszapillantó tükörbe nézett megütközve. Nagy fehérségből nézett rá a fiú szeme. Állta a lány tekintetét. Ilyen közelről jól látszik a férfiarc minden vonása. A lány érzi, hogy ezt a közelséget nehéz leküzdeni, tiltakozni akar, de nem jut eszébe semmi. Azt a pillanatot keresi, amikor a fiú átlépi a köztük levő távolságot.

Olyan ez, mint a száguldás izgalma. Egy soha nem látott férfi kiáll az út szélére, bekönyörgi magát az autóba, és jellenlétével kicseréli a levegőt.

— Láttál már tengert?

— Igen.

— Mikor odaértünk, ruhástul belerohantam a vízbe, nevettek is rajtam, nem törődtem vele, képtelen voltam ellenállni.

— Aztán megjött a királylány — mondta gúnyosan a lány.

— Egyedül akartam lenni, a tenger élménye izgalomba hozott. A hegyek természetét testemben hordom, ott születtem. A hegy óriás, a tenger is az.

Az autó belsejét kitöltötte a fiú beszéde. Nyílt volt, egyszerű. így szólította meg a lányt, így ült be az autóba, nyíltsága tárta fel arcának vonásait. Jó, ha beszél. A jelenléte jó.

— Meddig mehetünk veled?

A lány nem válaszolt azonnal.

— Napnyugtáig. — Hirtelen azt kereste, merre is van napnyugta.

— Tulajdonképpen hová mész?

— Csak úgy megyek. Szeretem az autót, a gyorsaságot. Vannak olyan hangulataim, amikor a legszívesebben a világ utolsó kilométerkövénél fékeznék.

— Utolsó kilométerkő nincs.

— Szerintem van. De a tengerről beszélj inkább, az emberekről.

— Mindenfélék. Mi diákzsoldon utaztunk, ezt éreztük, meg éreztették is velünk. Sok a kapzsi ember, a türelmetlenül kapzsi. Szerencsére a tenger más, a tenger öröme más.

Ernyedt, szakadozott a fiú beszéde. Tartóztatta volna a lány, szóval, kérdésekkel. Hiába.

Figyelő ébrenlét lett a lány. Hallotta a motor zúgását, a kövek tovasuhanását. Pillanatonként nézett a félrebillenő alvó fejekre: a visszapillantó tükör most egy váratlanul alakult világ mozdulatlanságát mutatta.

Elmosolyodott. Nyugtatta a látvány, szájába mégis keserű íz gyűlt. Érdekes háromszög. Ülhetnénk akár az útszéli porban is... Mögém telepszenek, meggusztálnak, a tengerről ömlengenek, aztán elalszanak, leválnak rólam. Alkalmi lehetőségnek néznek. Magukban már az első pillanatban megsaccoltak, fölmértek, talán le is mez- telenítettek... Kiteszem őket, még egy kereszteződés, és csao, barna fiúk!

Napnyugvás irányában haladtak. Elhagyták az első, a második, a sokadik kereszteződést, Képtelen volt magát elhatározni a lány. Ha kiteszem őket, egyedül maradok, megrohan a száguldás vágya, és kezdődik minden élőiről.

— Hol járunk? — kérdezte egy riadt hang.

— Nemsokára Itt a tenger.

A kíváncsi arc előrehajolt, értetlenül a műszerfalra meredt, majd kapkodó tekintettel az utat és a tájat nézte.

— Milyen tenger?

— Amiről beszéltetek. Lefutunk a tengerhez, megállás nélkül, egy szuszra.

Felriadt a másik barna arc is, s kapkodó, zavart mozdulatokkal eszmélt a világra.

— Tréfálsz — mondta.

— Komolyan mondom.

— Ugratsz.

— Rendben?

— Hamarabb kellett volna találkoznunk, mikor lefelé mentünk: abban lett volna fantázia.

Nem sokkal ezután a lány megállította az autót. A visszapillantó tükörben látta, ahogy a fiúk esetlen-fáradtan az út szélére rakodnak. Hálálkodó búcsúzásukat fanyarul, szűkszavúan fogadta.