Irodalmi Szemle, 1978
1978/9 - Dobos László: Hólepedő I. (regényrészlet)
Dobos László HÖLEPEDÖ I. A lány most az országúton száguldott. Élvezte a rohanást, megszerette, a gyorsaság bátorította. A Manó, egy nyakigláb játékbaba ott himbálózott a visszapillantó tükör tartóján: meghitt kettesben már sok időt töltöttek együtt. Megtanult kétfelé figyelni. Látta a szemberohanó utat, s nézte a visszapillantó tükörben kicsire zsugorodott behemót világot; folyó kanyarodott az úthoz, széles tükre előbb csak megérintette az út szélét, aztán átfolyt rajta. Életének visszatérő emléke egy virág, amelyet valami imádságos ünnepen nyomtak a kezébe. A nevét sem jegyezte meg, biztosan csak annyit tudott, hogy a virág szára megfért a markában és kékszínű volt. Ez az első kép, ami szeme elé táncolt, ha lehangolt perceiben emlékeihez hátrál. Sok év múltán meg is fogalmazta magának kuncogva: Apám, anyám hallgat róla, de úgy is tudom, engem virágok közt teremtettek.., Egybefonták a virágok kezét-lábát, így lettem ... A virág testéhez nőtt, beleágazott látásába, benőtte a mesék földjét, az utak szélét. Később az idők szélét is. Elmosolyodott. Gázt adott. A visszapillantó tükör képei felgyorsultak: a domb hátra torpant, a folyó délnek fordult. Ösztönös mozdulattal felhúzta a szoknyáját. Térdére pillantott, jólesett látnia bőrének barna simaságát. Megelégedett pillanataiban a lábát nézte: valamikor cigarettát csent apja zsebéből, a sutra ült, rágyújtott, lábának hossza árkot vágott a konyhaablak fényességén. Kilométerkövek s útszéli fasor rohant szembe az autóval. Ramaty világ, csúszott ki a száján. Valahányszor autózni indul, az anyja haragosan mondja: az ördöggel tojós, leánysága már árnyékot vet, mégse tudja eligazítani feje alatt a párnát... Bármit mondok is, elmegy, ha útját állnám, áthajtana a testemen is... — Kihez menjek, anyám? — Keresztanyád is van. — Moha nő a vállamra, mire szóhoz jutok mellette. Megfojt a tanácsaival. Legszívesebben valami gyógyteába mártana. Szarka tanítja madártársát fészketrakni, ahogy ő beszél velem: csak így, csak úgy: nekem, a gerllcelánynak csak annyit kell mondanom: túdom, túdom. — Hát a testvéreid? — Hetenként járok a házuk előtt, lassítok, dudálok, néha integetek is. — A szavadat kívánnák. — Majd karácsonykor. — Elvesztegeted magad a rohanásban, tékozlod magad... Nincs miért menned most sem ... — Elmegyek. — Hová? — Csak úgy, a nap irányába, mint három szegény szabólegények. — Közülünk neked már senki sem jó. Beszélgetésük itt rendszerint félbeszakadt. A lány ingerülten elfordult anyjától, ka-
