Irodalmi Szemle, 1978
1978/9 - Gál Sándor: Szentuccája (elbeszélés)
közelebbi, otthoni képek eléje. Mit mondhat el ebből Jánoskának, ha odaér hozzájuk? Hogy látta az apját a horhas domboldalon? Hogy él? Hogy a sebesülteket kötözi? Úgysem hinnének neki. Talán ismét leköpnék, mint előbb a legények, ha ilyeneket mondana, vagy elkergetnék még a faluból is. Ustornyelet se venne tőle senki, szállást se találnának, kenyeret, tejet, avasszalonnát is hiába kérnének, senki sem adna. Jóska egyre jobban félt új, eddig még nem volt háborújának következményeitől. Nagyon szerette volna, ha visszatér a régi, amit hangosan lehet mondani, mert senkit sem ölnek meg benne a repülőgépek, sem a tankok, sem a hegyélen meghúzódó géppuskások. Hanem mintha mese volna, de háborús mese, amely mondani s hallgatni való, ha egy kicsit borzong Is tőle az ember. A szárnyas fémlovak, a fehér erdők olyanok, mintha meséből valók lennének, a kürtösök pedig akár az angyalok harsoná- saiból is származhatnak: arcuk nem ismerős. Cselekedeteik sem evilágiak, vagy nem egészen azok, csak hasonlóak. Jóska nagyon szerencsétlennek érezte magát friss háborújának birtokában. Rázta volna le magáról őket, mini betöretlen ló a hámot, de — miként a hámtól a ló — ő sem tudott e képektől szabadulni. Ahogy közeledett Kovácsék portájához, egyre jobban eluralkodott benne a félelem. Besurrant a kapun, s a féhajig meg sem állt. Ott ledőlt a szénára, távolabb apjától, s két tenyerével eltakarta az arcát. Apja a tarisznyában lévő kenyeret elővette és odanyújtotta neki. — Egyél — mondta. Jóska nem vette el a felényújtott kenyérdarabot. Feküdt a szénán mozdulatlanul. Azt hitte, ha eltakarja magát, a látomások nem érnek el hozzá. De ami belül kelt életre, azt kintről nem lehetett semmivé varázsolni. A horhas domboldal ott volt benne, ha lehunyta is a szemét. És hirtelen nagy tűzfüggöny borította be az egészet, vakító tűzfüggöny, s a tűzfüggöny mögül valaki szólott, egyenest Jóskának irányítva szavait: „Fölkeltél ellenem szóval, fölkeltél hangos beszéddel, elém álltak a te szemeid látón és titkaimat fürkészték. Jöttél mindig az út másik oldalán, szemben énve- lem. Áthágta lábad ösvényeimet, meghempergetted porban cselekedeteimet; megállítottad szándékaimat a kapuoszlopok előtt... Félelemre ítéllek, rettegésre és többé nem lesz idő ... Mert fölkeltél ellenem szóval, hangos beszéddel a kapuoszlopok előtt.. A hang elhalt, s az előbb még lángokban álló horhas lejtő megfeketedett, korommá üszkösödött Jóska szemhéja alatt. Ahogy a szénán feküdt, lába, keze meg-megrándult, mint a hideglelősöké. Alkonyodott. Kovácsék udvarán hosszú árnyat vetettek a kerítés mentén álló akácok. Apjuk-Jóska felkelt a szénáról, de köpenyét nem vette a vállára. Kiállt az udvar közepére, az akácfák árnyéka elé és sokáig nézte a nyugodni készülő Napot. Aztán bement az istállóba, s a tehenek fara mögül eltakarította a trágyát. Majd a féha} alatt fonnyadó csalamádéból rakott a jászolba egy nyalábbal. Közeledett a fejés ideje, ilyenkor kellett az állatok elé vetni valamit, hogy ne topogjanak, ne csapkodjanak. Miska apja igyekezetét szemlélte, s közben új nótát próbálgatott, de valahogy a szavak nem akartak egymáshoz igazodni. Abbahagyta a dúdolást, majd újrakezdte. Megint abbahagyta, s megint újrakezdte. Körtefának három ága, Szememben szemed világa ... Itt valaminek hajolnia kellett volna, de Miska csak nem találta meg azt a valamit. Figyelt befelé erősen, míg úgy vélte, rájött arra, hogy minek kell hajlania. Gyorsan dúdolni kezdte a meglévő sorokat, azt próbálgatva, hogy a megleltek mellé hogyan illeszthető az új. Körtefának három ága, Szememben szemed világa, Hajlik a föld vígságára, Vígságára. így már az eleje együtt volt. Ojramondta nagy örömmel, mintegy előkészítve magát a folytatásra. És a folytatás most már szépen előcsörgedezett az előbb nyitott mederben, akárcsak valami sietős séd. Vígságom ha földre leér, Friss víz lesz és puha kenyér,