Irodalmi Szemle, 1978

1978/9 - Gál Sándor: Szentuccája (elbeszélés)

Mindeneket könnyen elér,

Könnyen elér.

Sikerült! Miska nagyot csapott a combjára, s most már az ustornyélkötegen ütötte a ritmust, újra elénekelte az egészet. Annyira lekötötte az éneklés, hogy azt sem vette észre, mikor ment el Jóska, mert ilyenkor se nem látott, se nem halott. Csak a szavak zsongására figyelt, a belül ébredező, s egymás mellé sorakozó ritmusokra. Ami kint volt, nem létezett. Csak belül volt élet, ahol a szavak forrásai buzogtak, ahol a ritmusok csörgedeztek. Jóska léte vagy nem léte, maradása, vagy távozása az ilyen percekben nem számított.

Jóska pedig végigment a kerti úton, majd a kert végében átbújt Veresék szérűjébe, s ott megállt a szénakazal mellett. Böskét leste, hogy készülődik-e már a fejéshez. A háború, a lángoló horhas szerte-szét heverő halottaival eltűnt a feketeségben, s elszálltak a hideglelést-keltő rettenetes szavak is. A parasztsuhancok gyalázata is a semmibe veszett. Pirosböske maradt csak, lebbenő szoknyájában, vászonblúzában ringó mellével, s hívó hangjával. „Ha átjössz fejéskor, adok egy csupor tejet.”

Fecskék cikkantak el Jóska előtt fészekre igyekvő gyorsasággal. A kazlak tövében egerek motoztak, a falu alsó felén pedig kutya csaholt. Az árnyak lassan eltűntek, mindent alkonyi szürkeség borított be. A hosszú parasztház ajtajában feltűnt Plros- böske, kezében fejősajtárral, s elindult az istálló felé. Fürgén járt, ringón, s az alkonyi szürkeségben Jóskának úgy tűnt, talpa nem is éri a földet. Vagy ha éri is, inkább csak érinti, olyan finoman, hogy nyomot se hagy maga után. Mire Jóska ezt így végiggondolta, Pirosböske már nem is volt az udvaron. Jóska se várt tovább, fürgén utána sietett az istállóba. Az ajtó előtt azonban megtorpant, valami azt súgta neki, hogy ne menjen Pirosböske után, mert nagy baj történik, nagy-nagy szerencsétlenség.

Pirosböske eközben az istállóban a tehén tőgyét mosta. A sajtárból tenyerével vizet merített, s a csecsbimbókat egyenként lemosta. A tejtől megduzzadt csecsbimbók kemények, rugalmasak voltak, s Böske, amikor mosás közben átfogta őket tenyerével, mindig megborzongott érintésüktől. Olyanok, mint a legényeké, kuncogott magában, s homlokát nekiszorította a tehén oldalának. Vajon eljön-e a kis Szentuccája? Böske parázsfúvó ördöge a gondolattól feléledt, s ekkor a lány már nagyon kívánta, hogy Jóska eljöjjön. Nem tudta még mit tesz, s hogyan, ha eljön, de nagyon akarta, hogy vele legyen. Még egyszer leöblítette a tehén tőgyét, végigsimította a duzzadt csecsbimbókat s elindult az ajtó felé, hogy a sajtárban maradt vizet az udvarra öntse. Ahogy kilépett az ajtón, ott találta a fal mellett Jóskát a tétovaság gúzsában.

— Eljöttél? — szaladt ki a lány száján a meglepetés-szülte kérdés.

— Hívtál — válaszolt Jóska.

Böske kilöttyintette a fejősajtárból a vizet, s rámosolygott a kis Szentuccájára.

— Gyere — mondta neki —, hozd a fejőszéket.

Jóska felemelte a fal mellől a háromlábú fejőszéket és a lány után ment. Böske fehér vászonblúza világított előtte az istálló félhomályában. A lány elvette tőle a fejőszéket, oda tette a tehén mellé és ráült. A sajtárt combjai közé szorította, s két erős kezével megmarkolta a tehén tőgyét. Jóska sóbálványként állt fölötte, teste elmerevedett, csak a szeme élt. A szeme Böske minden mozdulatát megélte együtt és külön is. A két kar ritmusát, s azt az enyhe rezgést, amely a mozdulatok nyomán keletkezett a lány testében.

— Hanem csuprot meg elfelejtettem hozni — állt meg Böske keze.

Jóska merevsége a lány szavára fölengedett, s hátrább lépett, mint aki a menekülés útját keresi.

— Nem baj — mondta Jóska.

— Nem hát — állt fel Böske —, majd iszol a sajtárból.

Fölegyenesedett, hátrahajolt, derekát ropogtatta, s közben Jóskát figyelte. Látta, hogy Jóska tekintete úgy legel rajta, mint éhes állat a legelőn. Pirosböskének sok férfival volt már dolga életében, mert szerette a férfiakat, de bolondnak tartottal még sohasem hozta össze a sorsa. Mert valójában Böske büszke volt, mindig ő választott, s nem őt választották. Legalábbis ezt hitte. A háború azonban megritkította a válasz- tanivalót. A valamit érő legények öldöstek, s őket is öldösték. Akik egykor voltak,