Irodalmi Szemle, 1978

1978/1 - FÓRUM - Bábi Tibor: Szimbólum és szimbolizmus

csapjon át, mint a már említett Mítoszban és a Kételyek egy ciklus írása közben című versében, ahol a költő „őserővé lényegül”.

Az Anziksz című versével kapcsolatban ugyan mit mondjon az ember? Vergődései után eljut az épülő-beomlő sötétség felületes, túlzó általánosításáig, az erőszakosságá- Báft meztelenre vetkőztetett emberig. A hajnalt villantó derűs természeti kép, az otthoni városokban zendülő otthoni harangszó akusztikája sem enyhít mindezen, ami épült, az valóban megépült. A pozitív értelmű realitások jelentik a biztos talajt és a partot. Csak akkor várja ki a hajnalt, ha azon veti meg a lábát. Az Arc és ars című költeményét befejezése miatt magam is pozitiven értékeltem, bár ez is meghatározatlan, s így bizonytalan jelentésű. A versben nem a Semmit találta a transzcendencia helyett, ahogy Tőzsér Árpád értelmezi, hanem a Dis fejével, árnyakkal jelzett alvilágot. Ami a képek mögött rejlik, ugyancsak meghatározatlan, szerencsére elkedvetlenítő is, így természetes, hogy lement és „fortélyokat tanul / — mert élni itt nem lehet — / fogásokat, hogy az egyet az egészben / megragadja.” Bár sikerülne neki, de vajon sikerül-e? A szakasz befejezéséhez Katharina Evert Gilbert és Helmuth Kunnak Az esztétika történetéből a középkorra jellemző kifejezést emelt ki, csaknem szószerint. Hogy az olvasónak is elképzelése legyen a költő komor kalandjairól és ihlete forrásáról, idézem á szakasz utolsó sorait: „Visszatérted kimondhatatlan / és szótlanul nézed / a dió arcáról lehámló zöld eget / A vízre rajzolsz képeket.” Az esztétika történeté ben pedig e2t találjuk: ,,... Bár az okos világi emberek már gúnyolódtak a jelbeszéden, általában a közönséges jelenségek, melyeket az érzék és érzet észlel vízrerajzolt képekké, tova- líbbenő fantomokká lettek.” (Az esztétika története, Gondolat Kiadó, Budapest, 1966. 121. old.)

Egyébként a csend, zene, fátyol, buborék, burok — vagyis a középkori allegóriák jelbeszédére és a modern szimbolizmusra is jellemző kifejezéseket eléggé gyakran építi bele verseibe. Nem tudom, hogy a szimbolizmus ilyen eszközeivel lehet-e küzdeni a szimbolizmus ellen. Tőzsér Árpád szerint Varga azt teszi. Küszködésének egyelőre nincs ilyen eredménye. Ha a tárgyi világ költészetében visszanyeri határozott körvonalait, és világnézete is határozottabb körvonalakat ölt, beteljesíti az évekkel ezelőtt támasztott reményeket, s annak csak örülni fogok.

Hátra van még a „hit a szóban”. Tőzsér Árpád már több ízben használta ezt a kifejezést, de élt vele a fiatal Zalabai Zsigmond is. Jelenti a költészetbe, tehát az emberbe vetett hitet is. Most nem átvitt, hanem szószerinti értelmezése nyer fontosságot, hiszen az előbbit nem is szükséges átvitt értelemben kifejezni. Ez minden pozitív értelmű művészi tett alapja, értelme, indítéka.

Lukács György az esztétikum sajátosságában idézi Goethe Faus/jának néhány sorát. Mephistotheles mondja őket a pályaválasztás előtt álló diáknak:

A szavakhoz tartsa magát! így jut a biztos kapun át a bizonyosság templomába ...

Szavakkal nagyszerű tusázni, szavakkal rendszert csinál bárki, a hit a szóban mindent pótol, egy jottát se rabolhatsz el a szótól.

(Az e.s.-a, I. 52. old.)

Az eredeti szövegben az utolsóelőtti sor ugyan másképp hangzik (An Worte lässt sich träflich glauben], a fordítás értelem szerint mégis hűen visszaadja. A magyar szöveg így kapóra jön, mert tartalmazza a tőzséri megfogalmazást is — és Lukács György, miután a beszéd funkciójával kapcsolatban egyfajta megmerevedést, kuszált- ságot és határozatlanságot állapít meg, kimondja, hogy „a valóságban a tudomány a mindennapi életnek és nyelvének elmosódottságán nem lehet úrrá anélkül, hogy a realitásokhoz folyamodva a megmerevedést fel ne oldaná,- és épp oly kevéssé tudja a költészet a nyelv merev rögzítettségét folyékonnyá tenni, ha nem vállalkozik arra, hogy ennek kontúrok nélküli zavarosságát — ismét a valósághoz visszatérve — egzaktan (és költői értelemben) félreérthetetlenül megformálja.” (Az esztétikum sajátossága, I. 55. old.)