Irodalmi Szemle, 1978

1978/9 - Gál Sándor: Szentuccája (elbeszélés)

mindig várakoztak egy kicsit, mert nem illett hívás nélkül benyitni az udvarba. Mindhárman tudták, hogyha Kovácsék idehaza vannak, valaki kijön a házból és beszólítja őket pihenni a féhaj alá. így vasárnap délután rendszerint idehaza volt a gazda a feleségével együtt. Jánoska olykor elment megnézni a Szövetkezet udvarára a kuglizó- kat. Volt, hogy bevették állítónak, s ha valamelyik kuglizó jó bankot nyert, kapott egy lyukas huszonötfillérest a bábok állításáért. Akadt olyan vasárnapdélutánja Jánoskának, hogy két pengőt is megkeresett a kuglizóban.

A három Szentuccája üldögélt szótlanul Kovácsék háza előtt; Apjuk-Jóska elnyűtt katonaköpenyét igazgatta, vakaródzott, aztán nekivetette hátát a megfeketedett léckerítésnek, s lehunyt szemmel a nap felé fordította borostás arcát. Szemhéja a tűző napsugarak alatt meg-megrándult, s alatta piros karikák keletkeztek, melyek hol fölemelkedtek, hol lesüllyedtek a mély feketeségbe. Az öreg katonakoldus a következő percben elaludt, s az iménti piros karikák, amelyek a szemhéja alatt emelkedtek és süllyedtek, óriási lángkoszorúba fogták a földet. Olykor összetorlódtak, átvágták egymást, s lassú pörgéssel, akár a nehéz, vasalt kocsikerekek, leforogtak a látóhatár pereméről az álombéli űrbe. Két legényfia hallgatagon várakozott a kihaltnak látszó Kovács-porta előtt. A vihar elől menedék alá bújt aprójószág most kezdett előszállingózni az udvarra. Előbb a kacsák jöttek óvatos hápogással, majd a sárga- csőrű ludak. Végül a tyúkok és az idei csirkék bújtak elő a nagy ijedelem után. Jóska a kerítés lécei között nézte a délutáni kirajzást, de a látottakat alig érzékelte. Távoli mozgásokra figyelt, zajokra, amelyek belül keletkeztek, a homloka mögött. Egyelőre még csak gyöngén, fátyolosán, s csak annyi rezgést idéztek fel, mint a tó vizét érintő szomjas fecske. Aztán egy időre el is tűntek, mert kijött a házból Kovácsné és fia, Jánoska. Jóska, mikor meglátta a feketébe öltözött asszonyt, nagyot kiáltott.

— Áldás, békesség, keresztanyám!

Kovácsné, aki vidám fiatalasszony volt, más ilyen alkalomkor nagyot nevetett Jóska „keresztanyámján”. Most azonban Jánoska kezét el sem eresztette, nem is nevetett, csak szomorúan visszaköszönt.

— Istennek dicsőség.

A köszönésre Apjuk-Jóska fölrezzent, s ahogy öreg ízületei engedték, sietősen fölállt és ő is köszöntötte a feketeruhás asszonyt.

— Hát Kovács gazda merre van? — kérdezte később az öreg, s a fekete ruha láttán még hozzátette: — Csak nem történt baja?

— Még nem — mondta Kovácsné —, de történhet.

Apjuk-Jóska a szomorú hangra fölkapta a fejét.

— Behívták?!

Kovácsné válasz helyett csak bólintott.

— Tegnapelőtt — mondta később.

Apjuk-Jóska úgy érezte, illene még valamit kérdezni, de egyetlen kérdést sem talált magában. Pedig igyekezett összeszedni valamit töredezett emlékei és gondolatai közül. De semmi, semmi nem állt össze egésszé. Mert Apjuk-Jóska háborút-járt ember volt, tudta, Kovács gazdát milyen sors vitte el, s azt is: hova. Csak egyet nem tudott felmérni az öreg katonakoldus; mégpedig azt a különbséget, amely az egykori háború s a mostani között van. Ez, persze, teljesen elhanyagolható töredéke volt a valóságnak, amely a mindent lekaszaboló délutáni vihar után egy másik, távoli vihar ideérkező hűvösét borította rájuk. Kovácsné — aki még alig múlt huszonöt éves — feketébe öltözve előre gyászolt minden gyászolnivalót. Felöltözött feketébe, mint a többi falusi asszonyok, akiket hasonlóan utolért a sors, a háború távoli apokalipszise. Gyászolta a lehetségest, egy kevés babonás hittel a szívében, hogy talán mégse válik valósággá a sejtés, hanem minden jóra fordul, s az Úr hazavezérli urát, a család fejét, a védelmezőt, a kenyérkereső embert.

A behívott élőket gyászolta az egész falu asszonya, lánya. KI az urát, ki a gyermekét, ki a kedvesét. Kevesen voltak már ebben a negyvenharmadik esztendőben, akik világos, vagy tarka ruhát vettek — vehettek — magukra.

Apjuk-Jóska és két legényfia tudta, hogy ahol az asszonyok feketében járnak, valaki hiányzik a családból. Most a vidám, fiatal Kovácsnét is feketébe öltöztette a sors, az