Irodalmi Szemle, 1978

1978/9 - Gál Sándor: Szentuccája (elbeszélés)

elröppent, akár a vihart kísérő fiistiíecskék csapata, soha-vissza-nem-térőn. Később, amikor lecsillapodtak indulatai, felidézte tettének részleteit, s döbbenten tapasztalta, hogy fél, hogy gerince mentén végig-végigborzong a félelem valami soha nem ismert remegése. A vaslapátot nekitámasztotta a falnak, bement az istállóba, leült a fejőszékre, s hallgatta a lovak, tehenek apró zörgését, lábdobbanását, szénát hersegető állkapocs-mozgását, s lassú időközönként szavakat mormolt.

— De még ilyet... De még ilyet...

Valamivel később újra elismételte az imént mondottakat, csak most már szavak nélkül, kimondatlanul, befelé, ahogy az imádságot szokás mondani a templomban. De most az áhítat helyét a csodálkozással vegyes félelem töltötte ki. Miska távolról föl- fölzengő dala pedig soha nem érzett bűntudatot és lelkiismeretfurdalást ébresztett benne, s olyan állapotba került, mint az az ember, akit álmában kergetnek fölfelé egy lépcsősoron, s lába alól hirtelen eltűnnek a lépcsők.

Mint közben az ég kiderült, s mint ahogy a nagy, tisztító viharok nyomában lenni szokott, valahogy minden tisztábbá változott, megnőtt a fényben. Még a jégpusztította növényzet is frissnek, üdének mutatta magát. Csupán a tapasztalt szem vette észre a holnapi, s holnaputáni rotthadás, penészedés, kiszáradás jeleit és jegyeit. A jégütötte almák, körték még nem feketedtek meg, a letört kalászokat még éltették a hajszálerekben lévő nedvek. De a hőség holnapra, holnaputánra bevégzi a vihar- elkezdte munkát. A jégvágta sebek megfeketednek, s a gyümölcsök lassú rothadásnak indulnak; a gabonaszárak a törések felett elszáradnak, a magvak összeasznak. A tapasztalt szem ezt látta a vihar után tisztának, s üdének tűnő tájon. A csalóka látszat mögött a megmásíthatatlan valóságot.

Talán a három Szentuccája volt a kivétel. Az öreg katonakoldust az ilyen kérdések nem foglalkoztatták. Okozati összefüggéseket nem talált a vihar s a maga sorsa között. Egyetlen dologban volt biztos: hogy — tudniillik — viharban, derűs időben szükség van az ostornyélre. Ebből pedig az következett, hogy a bögréjébe kerül valamicske zsír, a tarisznyájába egy-két tojás, darab avasszalonna és kenyér is. Éjszakára pedig mindig van hely Kovácsék szérűjében. Ezért vissza se fordult, mikor a vaksi Cérna Miskára üvöltött. Ment tovább a köves út szélén, még a felgyülemlett víztócsákat se kerülte ki.

Az utolsóként gyalogló Jóska azonban megállt a jégbogyők szegélyezte útszélen, amikor az öreg Cérna Miska öccsére szórta tehetetlenség-szülte mérgét. Megállt s nézte az öreget; figyelte az arcán átvonuló düh és kétségbeesés árnyjátékát, s ahelyett, hogy csodálkozott volna ezen a különös, ritka és szokatlan látványon, inkább élvezte. Olyanformán, ahogy a szépjárású ló mozdulatait élvezi a lóhoz értő ember. Még akkor is vaksi Cérna arcának mozdulatait figyelte, amikor a Miska gyerek már a Kenyeresék előtt fújta az ustornyél-kínálgató nótát. Csak azután indult apja, s öccse után, amikor a vén Cérna eltűnt a szeme elől. Nem sietett, mert tudta, hogy az Iskolasoron túl, a Zsellérsoron amúgy is megállt az apja, s a Zsellérsor és a Gödör utca találkozásánál lévő ház előtt leül a kiskert előtt lefektetett vastag akácfatörzsre. Ha a ház lakói, Kovácsék, odahaza vannak, beköszön illendően, aztán az ustornyél-köte- get nekitámasztja a megfeketedett léckerítésnek. Jóska mindezt előre tudta, hiszen számtalanszor megélte, megjárta ezt az utcát, s még ez idáig soha másként nem cselekedett az apja. Akkor hát most Is csak így lehet, s nem másként. Maga Jóska pedig leginkább annak örült, hogy láthatja a kis Kovács Janikát, akivel a világon mindenkinél jobban el tudott szórakozni. Persze, ott van a fiú édesanyja is, Kovácsné, akit Jóska egyszerűen csak keresztanyámnak szólít. Hogy miért, maga se tudja, s azt sem, hogy mióta; minden csak úgy magától jött, ahogy a szél vagy az eső, vagy ahogy a fák tavasszal virágoznak, ősszel pedig megérlelik gyümölcseiket. Jóskának tehát volt pár örömöt ígérő gondolata, melyeket sem a vihar, sem vaksi Cérna hőbörgése nem vehetett el tőle. Jánoska majd megint azt akarja, hogy mondja a háborút, gondolta Jóska, s a gondolatra mindig komoly és méltóságteljes vonásain mosoly futott végig. Hát majd mondok Jánoskának olyan háborút, fűzte tovább a gondolatot, olyan, de olyan háborút, amilyen igazában nincs is. Megigazította hóna alatt az ustornyél-köte- get, s befordult a sarkon a Zsellérsorra. Apja és Miska öccse már ott ült a Kovácsék háza előtt fekvő száraz akácfatörzsön. Nemsokára Jóska is melléjük telepett. Ilyenkor