Irodalmi Szemle, 1978

1978/9 - Gál Sándor: Szentuccája (elbeszélés)

kaput, volt aki lapátot íogott, s az udvaron felgyülemlett pocsolyák vizét próbálta ■elvezetni; mások a jég által levert gyümölcsöt szedegették, a Kissori Jakabné pedig, akit hibbantnak tartottak amúgyis, ki tudja miért, a ház előtt lévő kiskertben viruló muskátlikat kezdte öntözni nagy buzgalommal.

Ebbe a jégmegvágta, mozdulni vágyó, s mégis mozdulatlanná sűrűsödött szerencsétlenségben, akár a kés az eleven húsba, bele-belecsapott Miska gyerek ustornyél-klnál- gató keserves bőgése.

Vegyenek, vegyenek, ustornyeleket vegyenek, jóerős ustornyeleeek ...

A hang, mintha valami láthatatlan gátat szakított volna által, megfordította az embereket, odafordultak Miska felé, s arcukon valami csodálkozással vegyes döbbenet jelent meg. Mintha azt kérdezték volna: „Hát lehetséges ez? Ilyen szerencsétlenség, ilyen istencsapás után miféle új átka ez a felettün-kvalónak?! Amikor oda a termés java, amikor nem tudni, lesz-e mit aratni, s vetni őszre, amikor nem tudhatni, lesz-e kenyér, s takarmány, egyszerre csak valaki zengőn beleénekel ebbe a halálos kétség- beesésbe, s jóerős ustornyeleket, somfa-ustornyeleket kínál megvételre?!”

Miska gyerek azonban mitsem tudott, mitsem érzett a falura szakadt tragédiából. Számára a vihar, a jégverés, az égzendés csupán annyit jelentett, hogy időben tető alá kell sietni előle, hogy meg ne ázzon. Utána pedig — függetlenül a következményektől, s a falut sújtó szerencsétlenségtől — számára az volt az egyetlen föladat, hogy a kialakult szokásokhoz híven felkínálja a gazdák számára a somfa-ustornyeleket.

E föladat birtokában tehát rendíthetetlen nyugalommal és a lehető legnagyobb odaadással fújta az ustornyél-kínáló dalt, egyik legkedvesebb alkotását. Szegény gyerkőcnek sejtelme sem volt arról, hogy dala milyen érzéseket, indulatokat válthat ki ebben a siralmas helyzetben a gazdák lelkében. Amikor a vaksi, s egyébként is mindig morgó, rosszindulatú Cérna gazda portája előtt remegtette meg a hangját, az udvarban felgyűlt vizet elvezetni igyekvő öreg Cérna felemelte a lapátot, s a pocsolyák között furán kacsázva a kitárt nagykapuig rohant, s bömbölve Miskára támadt.

— Elhallgass, az apád keserves 'hülye istenit, te félkegyelmű — üvöltötte kivörösödő fejjel, mintha a jégverést szegény Miska gyerek hozta volna a fejükre. Pedighát a vaksi Cérna tudhatta volna, hogy Miskának, s egyáltalán a három Szentuccájának a jégveréshez semmi köze sincs. De felbőszítette a fiatal legényke zengedezése, s a felgyülemlett indulatokat, s a tehetetlenségét elzáró szelepet kinyitván, az ártatlan jószágra szórta dühének olvasztott ólom-cseppjeit. Miska a rászórt káromkodások lényegét ugyan fel sem fogta, mert befelé figyelt, lelke mélyének rezdüléseit követte amikor Cérna-gazda szitkai kiszabadultak börtönükből, ennek ellenére elhallgatott, s meg is állt, azt gondolván, hogy a vaksi Cérna talán szemlét tart a hóna alatt lévő somfahusángok felett. De az öreg Cérnának esze ágában sem volt ustornyelet vásárolni; sem a Szentuccájáktól, sem mástól. Ilyesmiért — szerinte — csak az esztelen pazarló ad pénzt; aki valamire akarja vinni az életben, az ott takarékoskodik, ahol lehet, s azon, amit más megmosolyog. Nagyon igaz az a mondás, miszerint sok kicsi sokra megy. Ezért volt hiábavaló Miska gyerek várakozása, szóba se jöhetett az ustor- nyél-vásár. így hát nézték egymást, vaksi Cérna a kapuban állva, lapáttal a kezében, Miska pedig az útszéléhez ragasztva, akár két bronzbálvány, mígnem Miska megelégelte a bálvány-szerepet, s apja után indult. S mintha mi sem történt volna az imént, újra rázendített a jóerősustornyelekre... Vaksi Cérna pedig bambán bámulta a meztélábos Miska-jelenséget, amely kísérteties lassúsággal távolodott tőle, s azt sem vette észre, hogy egyik lábával belelépett a mellette szunnyadó pocsolya kellős közepébe. Cérna gazda, mivel a távoli tárgyaknak csak a körvonalait érzékelte, Miska távolodó alakja valahogy a Bibliából ismert jelenetet juttatta eszébe, amikor is Jézus Krisztus az igét hirdeti jártában, miként azt Máté evangélista megírta; Cérna gazda e vihar utáni percekben a távolodó Miska alakját olyannak látta, mintha nem is a földön járna, mintha megemelkedett volna, s libegne a jégverte anyaföld felett. E látomás hatására Cérna gazda egész valójában megborzongott, szívta volna már vissza az előbbi csúnya, káromló szavakat, de a gyalázkodó beszéd, amelyet száján kieresztett,