Irodalmi Szemle, 1978
1978/9 - Gál Sándor: Szentuccája (elbeszélés)
vegyenek kegyelmetek, jóerős ustornyeleek ... A végét elnyújtotta, akár gazdasszonyok a rétestésztát. Ment az apja után a jég- verte út jobb oldalán, s szabályos időközökben újrakezdte az ustornyél-árus dalt. Ustornyeleket vegyenek, jóerős ustornyelek ... Az ének melódiája már csaknem kialakult, csaknem állandósult, de a szöveg még nem üllepedett le véglegesen, vagy Miska emlékezetén akadtak itt-ott lyukak, s ezeket foltozgatta be állandó rögtönzéssel; így az ustornyél-árus dal szövege gyakran változott, variálódott, ahhoz mérten, hogy a szerző mennyire volt ihletett, illetve kevésbé ihletett állapotban. A Szentuccáják — mert Miska énekéről ez a név ragadt rájuk szerte a környéken — erős és sokáig használható somfa-ustornyeleket árultak. A Köves hegyoldal som- fabokrairől metszették a leghajlékonyabb ágakat. Volt úgy, hogyha felmentek a hegyre, egy hétig is ott maradtak. Kerestek, válogattak az alkalmas somfasuhángok között, s csak azokat metszették le, amelyek minden szempontból megfeleltek az ustornyéllel szemben támasztott követelményeknek. A levágott somfasuhángokat még külön is osztályozták, aszerint, hogy lovakhoz, ökrökhöz, avagy tehenekhez lesznek-e használatosak. Az igavonó ökrök hajtására — különösen ha négyesfogatról volt szó — hosszú, erős ustornyél kellett, amely elbírta a nehezebb szíjcsapót is. A tehenekhez pedig inkább a rövidebb, zömökebb ustornyelek illettek, mivel a tehenekre rövidebb csapót, s hosszabb — rafiasugárban végződő — ustort készítettek. A lovak fölé kétféle ustor- nyelet vágtak. Egyet a napi munkához, egyet ünnepi alkalmakra. A napi munkához kissé vastagabb, de azért a métert meghaladó, erősebb nyelet vették szívesebben a gazdák, míg az ünnepi alkalomhoz a karcsúbb, finomabb — hajlékonyabb — végű, a valamivel hosszabb parádésustort használták. Ez utóbbinak díszes — olykor színes rojtokkal ékesített — csapót készítettek; esetenként vékonyra vágott szíjpántllkákból fonták a felső részét, s finom rézverettel díszítették. Ezek az ustorok már-már művészi igénnyel készültek, s ez a npvükben is kifejezésre jutott. Volt mikor cifra-ustor- nak nevezték, de gyakoribb volt a parádésustor név használata. Nos, a jövendő pará- désustorok nyelét mindig Apjuk-Jóska vitte a hóna alatt. Vigyázta, óvta, őrizte a becses somfahusángokat, hiszen egy-egy ilyen ustornyélért darab szalonnát, fél liter zsírt, vagy két-három pengőt is megadtak olykor a gazdák. Mellé — ha úgy jött — szállást egy éjszakára mindhármuknak a gazda pajtájában. Ha így esett, nyár idején a hullott gyümölcsből is szedhettek maguknak. Ilyenkor az öreg katonakoldus elégedett volt a világgal. Beburkolódzott az illatozó szénán szakadt katonaköpenyébe, s olykor újraálmodta azt a háborút, amely bal kezét elnyomorította. A széna között termett álma azonban az egykori fájdalmat nem hozta vissza. Csak a dübörgést, emberi és állati robajt, a fegyverek dörejét, zakatolását, de ezt is valahogy távolról és letompítva. Az öreg katonakoldus szerette ezt az álmát; amikor vissza-visszatért hozzá, boldognak érezte magát. Soha senkinek nem beszélt róla, mert félt, hogyha egyszer szavakká formálja éjszakai látomásait, többet nem térnek vissza; elvesznek a kimondott szavak által, mint annyi más, ami kimondatott az időben, tegnap, tegnapelőtt... A tovább vonuló vihar vissza-visszamorajló hullámzásában Apjuk-Jóska arra gondolt, hogy jöhetne egy békés éjszaka, amely elhozná az ő egykori, álmában visszajáró háborúját. Azt se igen hallotta, hogy mögötte Miska fia kitartóan fújja az ustornyél- kínálgatót. S azzal se igen törődött, hogy egyetlen gazda sem áll a verőckében, s nem int, nem szól, hogy vigye oda megmutatni a portékáját. Ahogy beljebb értek a faluba, a vihar okozta döbbenet és tehetetlenség valahogy oldódni látszott. A gazdák próbálták számbavenni a károkat. Egyszerre szaladtak volna a szőlőbe, hogy lássák, mi maradt a szépnek ígérkező termésből, s ugyanakkor a búza- s rozstáblákban esett károkat is szerették volna látni. Azt, ami megmaradt, ami még menthető. De a nagy benső igyekezetnek csak izgatott téblábo- lás lett az eredménye. Az az igazság bizonyosodott be újólag, hogy akinek sokfelé kellene mozdulnia, sehová se érkezik, egyhelyben topog, mint a csibéit féltő kotlós- tyúk. Az egész falut ilyen idegesség borította be bután, áttörhetetlenül. Valamiféle cselekvés-vágy, amely nem talált utat a maga számára. Volt, ahol kinyitották a nagy
