Irodalmi Szemle, 1978
1978/9 - Gál Sándor: Szentuccája (elbeszélés)
Jóska sehogy se volt alkalmas, Nem azért, mert a szentleiket igen nehéz lett volna megszemélyesíteni, hanem abból következően, hogy Jóska mindig a maga útját Járta. Még az apja nyomába se volt hajlandó lépni. Nyilván most is ezért állt távolabb az apjától és öccsétől, hogy e külön-utat, a külön-lépést, a másságot mutassa, azt, hogy neki saját ösvénye van, saját viharja, saját égzengése, saját jégverése. Hátát nekivetette a hófehér házfalnak és hunyorgó szemével a feltornyosuló felhőgomolyok vad kavargását nézte. Megnyílt a ház ajtaja, s rajta a varjúfeketében élő Vasasné jött ki, hogy egy pillantást vessen a hivatlan vendégekre. Apjuk-Jóska, mikor meglátta az öregasszonyt, ráköszönt. — Áldás, békesség, Vasasné asszony. — Istennek dicsőség — viszonozta a köszönést Vasasné, megnyugodva, hogy ismerősök, s nem idegenek térültek a portájára. — Hát csak megint ide értetek ... — Isten segedelmével. — A vihar elől, ami kergetett. — A vihar elől. Vasasné egy ideig elidőzöttt a pitvar ajtaja előtt, de többet nem szólt. Az eget kémlelte meredt tekintettel, mintha a közeledő veszedelmet szemének erejével el tudná téríteni. Miska gyerek nézte Vasasné boszorkány-valóját, s valami szokatlan félelem forrása buggyant fel a szíve táján. Megfordult, fejét a falnak támasztotta, bal kezével átölelte az ustornyélköteget, s lassan, elnyújtva énekelni kezdett. Szentuccája, drága Jézus, zászlós isten, felhők anyja, áldás-osztó szép szüzecske, virradatban megvirradó, alkonyaiban csendet hagyó, szentuccája, drága Jézus, szüzek éke, kis megváltó, Idvezítőnk a magasban, távoztasd a gonoszt tőlünk, az egünk, hogy megvirradjon, a szívünk hogy megpihenjen, legyél velünk édességes, legyél velünk aranyságos, szentuccája, drága Jézus ... Miska gyerek hangja itt elakadt. A magasság megremegett, s mintha millió madár szárnya-suhogása zúdult volna a csendbemerült falura, megindúltak a felhők lefelé. S ami kiszakadt méhükből, s ami e különös, kísérteties zúgást előidézte; a jég fehér függönye borult mindenre; de e függöny kegyetlen erővel tépett le mindent, ami útjába került. Levágta a sárguló búzakalászokat, rozsfejeket, a lándzsás kukoricaszárakról lefosztotta a leveleket, lehasogatta az akácok ujjas lombját, mély sebeket vágott az almák, körték húsába, lekaszabolta a szőlősorokat... Az ítéletidő nem tartott negyed óráig sem, de a nyár elején még dús termést ígérő határt elpusztította, s a félarasznyi, jégbogyókból összeállt takaró alatt szánalmassá romlott minden tengapi ígéret. Vasasné fekete alakja jelent meg ismét az ajtóban. Most nem az égre, hanem a földre vetette tekintetét. — Elvégeztetett — mormogta a jéggyöngy-szőnyeg feletti, egyetlen lehetséges igét. A katonakoldus, Apjuk-Jóska számára pedig mintha a Vasasné által kimondott „elvégeztetett” parancsszó lenne, felemelte a fal mellől az ustornyélköteget, s mezítelen talpával a lassan olvadó jéggyöngy szőnyegre lépett. A verőckében megállt és visszafordult. — Áldás, békesség, Vasasné asszony — búcsúzott ház gazdasszonyától, s kilépett az utcára. Vasasné nem válaszolt Apjuk-Jóska búcsúszavára. Nemsokára Miska is követte az apját, s mivel már a faluban voltak, zengő hangon rákezdett a kötelező nótára. Ustornyeleket vegyenek — zengte Miska, — jóerős ustornyelek, vegyenek gazduramék,
