Irodalmi Szemle, 1978
1978/9 - Gál Sándor: Szentuccája (elbeszélés)
hogy jövetelük legtöbbször nagy szerencsétlenséget, istencsapást hordoz, mert a fekete mélységükből felcsapődó, vasszürke gomolyok pusztító jeget szülnek dühükben, s a leszakadó jégár tövig pusztítja a vetést, leszaggatja a fák gyümölcseit, agyonveri az aprójószágot, széttördeli a tetőcserepeket, elpusztítja a szőlő venyigéjét s nem hagy maga mögött semmi épet, egészet, csak pusztulást, csonkokat, átkot, emberi szidalmakat és a feketeségből felszökő dühös istenkáromlást. A kinti emberek az ilyen veszedelem láttán kapát-kaszát letéve fogták a lovakat a szekerek, kocsik elébe, s igyekeztek hazafelé a határból, menteni az otthonlévő mentenivalót. Kint tehetetlenek voltak, védtelenek maguk is. Most azonban kint a földeken semmi és senki se mozdult a veszedelem közeledtére. Senki se mozdult, mivel vasárnap volt — a vasárnapot maga a teremtő szentelte meg — így pihent a falu népe is a bibliai parancs szerint. Ezért a felhők komor sötétje alatt csak a három férfialak igyekezett a falu felé. Elöl Apjuk-Jóska, a katonakoldus, mögötte pedig két legénysorba nőtt fia. Az eleven, egyre sebesebben gomolygó felhők elé, hírnöknek odarepült a viharfecskék cikázó csapata; kicsiny, koromfekete testüket csak az egyre gyakrabban fellobbanó villámok mutatták meg egészen. A fényeket még nem követték a dübörgések; a néma villámok annál félelmetesebbek, kísértetiesebbek voltak. Aztán egyszerre az egyik villám egészen megfehéredett, s lecsapta nyilát a földre. Távol feljajdultak az erdő fái, s a feldübörgő magasság tonnás nyomással hempergett végig az aratatlan földeken. — Huú — borzongott Apjuk-Jóska a mennydörgésre, de semmivel se emelte gyorsabban a lábát, mint egy perccel korábban. Miska gyerek pedig hirtelen azt hitte, már a faluban vannak és rázendített a nótájára. Ustornyeleket vegyenek, jóerős ustornyeleeek ... De amikor feljebb emelte utat legelő tekintetét, hirtelen abbahagyta a megkezdett nótát, s pár lépést hangtalanul ment előre. Az ébredő dalt mintha agyonnyomta volna benne a súlyos mennydörgés. Még nem érték el a falu első házát, amikor a feléjük hömpölygő kísérteties sötétség elnyelte a sarló-szárnyú viharfecskéket, s a szürkére koptatott kőútra lecsaptak az első nehéz esőcseppek. Előbb ritkán érkeztek különös suhogással, sistergéssel, zizegéssel kísérve útjukon, s megpettyezték a föld porát, akár ember arcát a szeplők. A Jóska gyerek, aki az égszakadás kezdetén a legtávolabb volt a falutól, megigazította a nyakában lévő tarka kendőt a jobb kezével, mintha attól félt volna, hogy a föltámadó szél leszakítja a helyéről, aztán derűs arccal figyelte és hallgatta az égi bombák esését-zuhogását. A Jóska gyereket nem ijesztették az ilyen perc-viharok, hiszen az ő Igazi eleme a háború volt, amelyet állandó dübörgésével, zajával, recsegésével magában hordott, amellyel úgy élt, ahogy ember az emberrel, fával a fa, vízzel a víz... Hát az ilyen gomolygó égi mormolást amolyan fattyú-viharnak minősítette a maga szakadatlanul megújuló és felzuhogó háborús viharához mérten. Meg aztán azt tartotta, hogy a nyári eső csak víz. Amit pedig eláztat az ég, meg is szárítja. A rend rendet szül. Akkor hát minek siessen? Nem mindegy, pocsolyából pocsolyába lépni, vagy porból porba? A vihar elül, a pocsolyák kiszáradnak, csak az út marad, mert az út végtelen. A nagyszemű, utat szeplősítő kölyök-zápor átszaladt a tájon, éppen csak meglegy- gyintette azt, mint fuvallat az ablakfüggönyt, s nyomában a csend még mélyebbé és még súlyosabbá változott. Különös félhomály takarta be a kukoricásokat, az aratásra váró gabonatáblákat; olyan derengés, amely napfogyatkozások idején mutatkozik olykor. De ez a mostani állandóan változott, mintha az éjszaka kelt volna bírókra a nappallal. Mire Apjuk-Jóska elérte a falu első házát, még nem lehetett tudni, e hatalmas birkózás kinek a győzelmével ér véget. Apjuk-Jóska azonban nem is volt kíváncsi, nem firtatta a győzelem, vagy vereség esélyeit. Csak azt tudta, hogy rettenetes vihar van készülőben, s a vihar elől a lehető leggyorsababn fedél alá kell kerülni. Be is állt az első ház eresze alá, s a hóna alatt lévő ustornyél-köteget a fehérre meszelt falnak támasztotta. Nemsokára fiai is mellette álltak. Misk^ gyerek közelebb az apjához, Jóska kissé távolabb. Földi szentháromság, amelynek két elsője Apjuk- Jóska és a Miska gyerek, meg is felelt volna szerepének, de a harmadik szerepre
