Irodalmi Szemle, 1978

1978/1 - FÓRUM - Bábi Tibor: Szimbólum és szimbolizmus

Annak ellenére sem illik olyasmit tenni, amit Tőzsér Árpád tesz: eléggé nevetséges mesterkedést űz a Bércbálvány első szakaszának interpunkciózásával, és így az egészet tautológiává avatja, hogy „esztétikai értéke elenyésző” — tehát jelentéstartalma is súlytalan legyen. A címet és az első szakasz kezdősorát nem lehet pontosvesszővel elválasztani. Maga a költő se gondolhatott ilyesmire. Ha a sorkezdő betűket a kötet egészében következetlenül használja is (egy-egy versében olykor csak kisbetűket használ a sorok elején, még akkor is, ha mondatot kezd), a Bércbálványban, s az előtte elhelyezett két versben következetesen a mondatkezdő szavakat írja nagybetűvel. Tehát a vers értelmezését a költő írásmódja szabja meg.

Tőzsérnek a magányra és szorongásra vonatkozó megállapítása helytálló. Az első három szakasz tudtunkra adja, hogy a szorongás oka a „versnyi-mély kutak” csöndjének — saját költészetének — meg nem értése: a szűk tér dadogva sem hajlandó visszafelelni a „nagy formákra” — vagyis a nagy költészetre, sem a filozófiai tér, melybe „belelóg egy felhő, ott egy tó / amott egy égdarab.” Az így benépesített — helyesen üressé, emberek nélkülivé absztrahált térben küszködik mennyboltnyi súlyú gondjaival. Ezeket az évszakok változásával, tollászkodó madarakkal, érett holddal jelzi, s épp ezért elnyeli őket a teljes tárgyi meghatározatlanság. Mindeddig a költeményből nem olvasható ki ä Tőzsér szerinti „hagyományra és a szülőföldre mint erőforrásra és menedéklehetőségre” vonatkozó értelmezés. Ha egy hegyet „A rétegek a palák a számtalan / kristályszerkezet...” stb. ölükbe vesznek, az a hegy nem megmenekül, egyszerűen elsüllyed, megsemmisül. így minden gondot, értelmetlen küszködést föloldó, megszüntető halálgondolat kísért itt (lásd az Arc és ars című verset), mint meghaladott, elvetélt szándék, s ilyen értelemben a Bércbálvány pozitív értelmű.

Az első szakaszban a „jelet”, vagyis a bensőt (vagy „Ding an sichet”) kőbe öltözteti, folyamatosan bércbálvánnyá inkarnálja, s a bércbálványt újra megszemélyesíti, költővé avatja. Mindennek feltétele az üressé, néptelenné absztrahált tér. Szülőföldnek sehol nyoma sincs, csak a geológiai mélyrétegeket és a teret jelzi, s a köztük ágaskodó hegyet. Ennek pedig csak a perszonifikáció következtében lehet „mély arca”, tehát nem a hegynek, hanem a költőnek. A „Védtelenül keményen áll”-ást nem csak passzivitásnak kell értelmezni, se felágaskodásnak, megnövekedésnek is, hiszen szűk az a tér, mely képtelen arra, hogy akár dadogva is visszafeleljen a „nagy formákra”. A „keményen áll”-ás ugyanakkor cselekvés is, valami meghatározhatatlannal való szembefordulás, annyira az, hogy a hatodik szakasz első sora: „Nem mozdul” — még az is cselekvést, magatartást jelent: — „Az éjszaka burka lefeslett róla”, vagyis láthatóvá, nyilvánvalóvá vált a költő magatartása. „A történelmi ráncok közül” kitódulő szél már nekilendülést jelez. Sem a hegy (bércbálvány) sem a szél nem egyértelműen természeti jelenség. A perszonifikált hegy már érthetővé vált számunkra, s még érthetőbb lesz, ha tudomásul vesszük, hogy a szél mindenkor új áramlatok, nekilendülések szimbóluma volt, s minthogy a hegy (költő) ráncai történelmi ráncok, csak ilyen értelmű szelekről lehet szó. A „mintha látszana az arca” sor is csak így válik érthetővé: az arc a szelek kitódulása következtében lesz láthatóvá, annak ellenére, hogy „mély”, de csak feltételesen, s épp azért, mert mély. Az arc körvonalai nem ismerhetők fel még, csak sejthetők. Az utolsó két sorban eltűnik a feltételes mód. Maradnak: „Az ajkak. Az égnek támasztott / homlok.” — Más szóval: az Atlasszá avatott költő.

Mindezzel nem az a bajom, hogy új kezdeményezésekre törő szándékot tükröz, még akkor sem, ha meghagyjuk a „történelmi” jelzőt. Ha Tőzsér Árpád értelmezése szerint „idősre” változtatjuk, erősen természetleírássá válik, s nem a szimbolizmuson túl mutató kvalitás, de elértéktelenítő mínusz lesz belőle.

Egyébként Tőzsér kérdése, hogy a vers „csak puszta önkifejezés, vagy objektív-leíró érvénye is van?” — ebben a viszonylatban értelmetlen. A szimbolikus versben mindig találunk objektív érvényű leírást. Vegyük például Ady Endre A magyar ugaron, vagy Héjanász az avaron című költeményeit. Ha Varga Imrét a halál gondolata ihleti, de a költőt heggyé (bércbálvánnyá) perszonifikálja, el kell jutnia a geológiai mélyrétegek költői megfogalmazásához is, s akkor sem mutat túl a szimbolizmuson.

A visszatetsző maga a bércbálvány fogalma, a mesterségesen teremtett költőóriás, aki a geológiai mélyrétegek s az égbolt között ágaskodik bele az üressé absztrahált, elnéptelenített térbe. Tőzsér Árpád ugyan elismeri, hogy Varga „Túlbecsüli a költészet értékét”. Azt hiszem, másról van szó, két pólusú valamiről, ami a beteges kisebbrendűségi érzésben nyilvánul meg (Senki-vé absztrahált költő), hogy épp az ellenkezőjébe