Irodalmi Szemle, 1978
1978/9 - Gál Sándor: Szentuccája (elbeszélés)
Gál Sándor SZENTUCCÄJA Távol fekete felhők gyülekeztek, sebesen feltörtek a magasba, egymásra gomolyultak, s az előbb még békésen szunnyadó akáclombokat felverte egy hűvös légáramlat. A szürkésfehérre koptatott kőúton három férfi baktatott a falu felé. Elöl ment — a nyári hőséget semmibe véve — Apjuk-Jóska, a katonakoldus. Hóna alatt egy köteg somfa-ustornyelet tartott. A köves út szélén ment, ott, ahol a kövek élét apró zúzalék és homok borította el. Talpa — mert mezítláb járt tavasztól őszig — az éles köveket is elviselte volna, de Apjuk-Jóska soha sem ment az út közepére. Ogy érezte, az út közepén semmi keresnivalója sincs. Őt követte, mintegy száz—százötven lépésnyi távolságban a Miska gyerek, aki ugyanúgy az út szélét taposta, akár az apja. Rajta térden alul érő szűk nadrág és fekete bársonyfelöltő volt. A felöltő Miska jobb lapockáján — nyilván egy nagyobb szakadás helyén — szürke folt éktelenkedett, amelyet a fehér cérna — amellyel jobb híján odafércelték — csak méginkább kiemelt. Miska gyerek hóna alatt is egy köteg somfa-ustornyél mutatta az utat. Apjuk-Jóska hallgatagon lépdelt, Miska azonban mindig dúdolt valamit. A dal szövegét és a melódiáját is maga találta ki, s lépteinek ritmusához igazította; a ritmust jobb kezének ujjaival lassan ütögette a hóna alá szorotított somfa-ustornyél kötegen. Szemét talán sohasem emelte az ég felé; mindig lefelé nézett, le a lábához, a porba, a következő lépésig. A sort Jóska zárta. Apjától és Miska öccsétől elsősorban abban különbözött, hogy ő mindig az út másik szélén ment. Ha történetesen Apjuk-Jóska úgy találta, hogy a bal oldalon rosszabbul esik a járás, s evégből áttért a jobb oldalra, akkor Jóska a jobb oldali útszegélyről átment az ellenkezőre, s ott folytatta az útját. Igaz, az ilyen változásra meglehetősen ritkán került sor, de minden esetben megtörtént az imént elmondott csere. Miska gyerek hűségesen Apjuk-Jóska nyomában maradt, de Jóska nem Igazodott hozzájuk. Öltözéke is elütött öccsétől. Kabátot nem viselt, csak vastag vászoninget. Alsótestét pedig bricsesznadrág fedte. Ez utóbbihoz csizma járt volna, de Jóskának csizmája soha nem volt, így az alsó lábszárra feszülő bricsesznadrág, s a mezítelen lábfej különös képet nyújtott. Ha valaki távolabbról és oldalról szemügyre vette Jóskát, olyan volt ha állt, akár egy földbe ütött felkiáltójel. Egyébként Jóska viseletének különös ékessége volt a bricseszt tartó fonott kócmadzag, valamint a nyakában lévő tarka kendő, amelyet nem elől az álla alatt, hanem oldalt, a fő nyaki verőér táján kötött csomóra. A köteg somfa-ustornyél természetesen az ő hóna alól sem hiányzott. Jóska, jártában, fektében, ültében, egész éber állapotában különböző szövegeket mormolt. Amióta a háború kitört, s a rádióban egyszer helyszíni közvetítést sugároztak egy igazi ütközetről, azóta ő is állandóan háborús ütközeteket közvetít. Ha volt hallgatósága, fennhangon, ha egyedül maradt, halkan mormolta az ütközetek lefolyását. A három alak a meggyfasorokkal szegélyezett úton lassan közeledett a faluhoz. A megfeketedett égbolt se nem gyorsította, se nem lassította haladásuk ütemét. A három pár mezítlábos talp összehangolt ritmusban emelkedett és csapódott föl-le az útról, illetve az útra. Körül mély volt a csend, a kerek, lehajló lombú meggyfákon már piroslottak a bogyók, időként fecske cikkant sebesen az út szürke sávja felett; zavartalannak tűnő béke ülte meg a gyümölcsöskerteket, a porban ülő álmos libafal- kát, s az udvarokon szomjasan káráló, vedlő tyúkokat. E zavartalannak tűnő béke fölé azonban veszekedett gomolygással-kavargással közeledett a veszedelem. Fent néma villámok vetődtek ki a feketeségből, s aki ismerte e felhők természetét, tudta,
