Irodalmi Szemle, 1978

1978/8 - KRITIKA - Lacza Tihamér: Jelentés a panoptikumból

a találkozások azonban csak futó pillanatok lehettek, korántsem elegendőek arra, hogy az író megismerje a modellek valódi sorsát, ezért a saját fantáziájára támaszkodva próbálta meg elképzelni és kikerekíteni azt. Az egyik korabeli kritikus elismerően szól az író tárgyilagos ábrázolásmódjáról, a már-már személytelen és „hideg” stílusáról, ahogy szenvtelenül beszámol hősei viselt dolgairól és bukásáról. Hát szánalmat nem kelt irántuk, annyi bizonyos, de hogy pusztán egyszerű krónikása volni sorsuknak csupán, azt sem írom alá. Sebesi egy kissé lenézi ezeket az embereket, érzését leplezni próbálja, csakhogy elárulja őt az irónia, amely — kivált az elbeszélés indításakor — egy-egy alárendelt mondatban vagy odaszúrt jelző formájában bukkan fel teljesen váratlanul. Az események a továbbiakban egy viszonylag könnyen kiismerhető séma szerint peregnek: a hős utoljára megmérkőzik és elbukik, s aztán jön a pusztulás, a megsemmisülés. Nézzük ezeket a kétségbeesetten vergődő lelkeket

— és nem tudunk megrendülni; hasztalan gondolunk arra az embernyomorító korra Is, amely így kisemmizhette, megtiporhatta őket — csak papírvilág tárul elénk. Közönyünk nem a szenvedés iránti érzéketlenség; az írónak nem tudunk hinni. Amit mond, s ahogy hőseit bemutatja — annak nincs fedezete. Alakjai zsinóron rángatott bábfigurák, papírmasék csupán — és ő játszadozik velük, noha azt szeretné, hogy az olvasó komolyan vegye a dolgot.

Történeteinek háttere: egy közelebbről meg nem határozott provincia, valami sehol- sincs kisváros rendszerint, s ez a misztikum ködébe burkolja egy kissé az eseményeket. A hatás fokozása kedvéért nem riad vissza az E. T. A. Hoffmantól ellesett poénok alkalmazásától sem.

A könyv anyagát válogató Csanda Sándor a kötetei záró tanulmányában megkísérli elemezni Sebesi szépprózáját, az eredmény azonban szerénynek mondható. Szondája nem hatol elég mélyre, inkább csak a leírásra, a tények rögzítésére vállalkozik, és teljesen adósunk marad a Sebesi-életmű elhelyezésével az adott korszak csehszlovákiai magyar irodalmában. Seregnyi adalék-dolgozatban Sebesi Ernő neve ott szerepel valamennyi, többé-kevésbé azonos összetételű névsorban, mint a tehetséges prózaírók egyike, de ennél többet nemigen tudunk meg róla. Még Szvatkó Pál a legbőbeszédűbl) (a Szlovenszkói magyar elbeszélők című antológia bevezető tanulmányában), ő azt is elárulja róla, hogy semmiféle irodalmi csoportosuláshoz vagy klikkhez nem tartozott. Persze ezzel a megállapítással sem tudunk nagyon mit kezdeni.

S ha már szóba került Szvatkó Pál és az 1935-ös reprezentatív antológia, hadd áruljam el, hogy a Szlovenszkói magyar elbeszélők című válogatást egyidőben olvastam Sebesi könyvével, hogy legalább így kapjak némi útbaigazítást. Sebesi Ernő egy jól megírt novellával szerepel a gyűjteményben (az 1970-os válogatásban is megtalálható, a címe: Az ember hálátlan), -s első benyomásom alapján írónkat a derékhadhoz sorolnám, természetesen azzal a megjegyzéssel, hogy a húszas-harmincas évek szlovenszkói magyar novellisztikájáról egy reprezentatív antológia alapján véleményt mondani csakis nagyon felületesen lehet.

Csanda Sándor a már említett tanulmányában — úgy érzem — túlságosan is elnéző írónkkal szemben, nem veszi észre stílusbeli fogyatékosságait, melyek pedig joggal szót érdemelnének. Az újságírói fordulatokat, a túlexponált befejezéseket, a már-már rákosán burjánzó agónia-leírá;okat. Megdöbbentő felismerés: Sebesi Ernő írásainak — a sikerültebbeket is beleértve — nincs hangulatuk. Ez az író nem törődik a nyelvvel. Az írói tehetség egyik próbaköve a nyelvi kifejezőerő, ha már ezzel bajok vannak, akkor kérdésessé válik az író-ember művész volta is. Beszédesen vall az írói tehetségről a téma kidolgozásának hogyanja, valamint a belső fegyelem jelenléte és tartóssága. Itt van például a Sebesi-próza egyik jellegzetes — s ahogy már Csanda Sándor megállapította —, az írói módszerről is sok mindent eláruló terméke, a Randevú a Pal- kovicsban. Az indítás érdekes, s az ember azt várja, hogy egy púpos ékszerész lelkivilágába pillanthat be az író jóvoltából, akit ezúttal mintha a múzsa sem hagyott volna cserben. A főhős Marhunek megformálásával nem is lenne baj, csakhogy a vége- felé kiderül: az író számára nem is annyira a nyomorék ékszerész lelkitusájának és megaláztatása történetének bemutatása a fontos; Marhunek csak egyike annak a tíz púposnak, akiket egy svihák újságíró tett lóvá, s a közel harmincoldalnyi írás végülis ahhoz kellett, hogy ez az önmagáról sokat képzelő, de tehetségtelen firkász lelepleződjék. Az olvasó — joggal — becsapva érezheti magát. Az újságíró felbukkanásáig azt