Irodalmi Szemle, 1978

1978/8 - NAPLÓ - Szabó Béla: Találkozás Osvát Ernő szerkesztő úrral

— Most találkozik Osváttal először? — kérdezte a költő.

— Igen — válaszoltam —, illetve másodszor, mert reggel a lakásán voltam.

— Osvát nagyon rendes és kiváló szerkesztő, talán az egész országban nem lehet hasonlót találni.

— Azért jöttem oly messziről — mondtam csendesen.

— És mit fog neki mondani?

— Semmi fontosat. Talán megköszönöm neki, hogy Fenyő Lászlóval Íratott első verseskönyvemről. De lehet, hogy mindezt meg se említem. Látni akartam őt és hallani is akartam ... Ismétlem, semmi fontosat.

És ez így is volt. Én, még mielőtt láttam volna, mélyen tiszteltem Osvátot. Mindez kiderült akkor, amikor megérkezett Móricz Zsigmonddal és Nagy Lajossal. Valamennyien helyet foglaltak Osvát asztalánál. Osvát mosolyogva körülnézett, amint megpillantott, nyomban intett nekem. Én pedig, mint aki valami szépet álmodik, felálltam és mondhatom „lábujjhegyen” billegtem feléjük, mint egy szelíd, éhes madár. Abban a szerencsében részesültem, hogy ijedtséggel a szívemben személyesen megismerhettem Móriczot és Nagy Lajost. De zavarom nem tartott sokáig, ahogy helyet foglaltam, azonnal megjött a hangom. Azt mondtam, hogy az urakat már rég ismerem és citáltam Mó- ricztól A hét krajcárt és a Grün urat Nagy Lajostól. Azt hiszem a Grün urat egy Tevan kiadásban vagy a Nyugatban olvastam, már nem emlékszem. De láttam, hogy jólesik nekik, hogy valóban ismerem munkásságukat és szeretem írásaikat.

Osvát homlokán ráncok képződtek, úgy tűnt, mintha sötét szemében a fény szigorúbbá vált volna, és készül nekem valami kellemetlent mondani. Nem is kellett rá sokáig várnom. Azt mondta, hogy a verseim, amelyek a „Felszakadt gondolatok” című füzetemből valók, igen gyenge hajtások, és csak azért ismertette Fenyővel a Nyugatban, mert bízik a prózámban.

Mindez igen kínosan érintett, úgy ültem előtte, mint egy vádlott, akiről minden bűne kiderült. Kapálóztam, próbáltam dadogva tiltakozni... Azt kérdeztem Osváttól, hogyan Is bízhat a prózámban, ha tőlem prózát nem olvashatott, hisz én az elbeszéléseimből egyetlen egyet sem küldtem a szerkesztőségbe.

— Hát nekem küldött — mondta Osvát

hűvösen —, nem tudom pontosan mikor, de ha jól emlékszem, két-h,árom esztendeje annak. A címe „Egy húszéves fiatalember egy napja” volt. Nekem az a novella nagyon tetszett, de nyers, feldolgozatlan volt, úgyhogy nem közölhettem. De bízom benne, hogy ír még olyasmit, amit majd szívesen közlök.

Abban a pillanatban, amint megemlítette a novellám címét, hirtelen világosság gyúlt az agyamban, már emlékeztem, már tudtam, hogy három évvel ezelőtt küldtem el a kézzel írt kéziratot, amely akkor még tele volt helyesírási hibákkal.

— Nos, most már emlékszik?

— Igen — feleltem halkan. — Most már nem csodálkozom azon sem, hogy fiatalembernek nevezett és mindjárt meg tetszett ismerni engem.

— Na végre otthon vagyunk. De megnyugtatom, ha nem küldi nekem ezt a prózát, a verseiből akkor is következtetni tudtam volna, hogy prózát fog írni. Bizony fiam, az irodalomban furcsa, különös dolgok vannak.

Akkor már újra feszengve mosolyogtam és Osvátnak minden szavát úgy hallgattam, mint a szentírást.

— Hát fiam — folytatta —, azt tudja, hogy vannak írók, akik nem írnak?

Most már magamhoz tértem, és újra dadogva tiltakoztam.

— Ezt bizony nem értem — szóltam —, mert kérem, én a világirodaimat úgy ismertem meg, hogy olvastam Tolsztoj, Dosztojevszkij műveit, olvastam Balzac, Zola könyveit. Beszélhetek róluk, mert müvük a kezemben volt és izgalommal olvastam minden sorukat. De hogy beszélhetek olyan íróról, akinek nincsenek könyvei.

Sem Móricz, sem Nagy Lajos egy szót sem szólt a vitához. Mindketten, mint a beavatottak, finoman mosolyogtak mondandómon. Osvát pedig újra megveregette a vállamat. Azt mondta, hogy igazam van, de neki is igaza van, amikor azt állítja, hogy belőlem prózaíró lesz.

Osvát kérdését, ismerek-e írót, aki nem ír, csak később, évek múltán értettem meg, éspedig akkor, amikor halála után Osvát Kálmán összegyűjtötte Osvát Ernő írásait, és azokat a felszabadulás után a Nyugat kiadta. A számozott könyv fedőlapján nincs egyéb, mint Osvát monogramja, mintha a könyv az inge volna. Az is volt. Az inge, a vére, az élete. A fedőlapon ezenkívül a Nyugat emblémája is ott volt.