Irodalmi Szemle, 1978

1978/8 - FÓRUM - Zalabai Zsigmond: „Követelem a holnapot” (Az Ady-líra és környéke) I.

S mivel Ady előtt a szlovákiai magyar szellemiség mindig is nyitva állt, hiába vallotta hát magát követhetetlennek egykoron Ady Endre; hiába nyilvánította ki: .. szubjektív kínjaim részeg haláltáncában mintha bennem jajveszékelne az egyetlen és utolsó magyar. Én az életemben, sorsomban, maholnapi elnémulásomban az én kihalt fajtámnak a példáját sejtem, érzem. A zoon politikonnak én nemcsak társaslényi, de politikus-magyar igazolása vagyok.” Ezt az állítást, amely ugyanúgy fakadhatott a korát megelőző zseni jogos gőgjéből, mint abból a keserűségből, hogy Ady mint politikai előőrs a maga társadalmában még kisebbségbe kényszerült, ma ugyanaz cáfolja, ami egykoron életre hívta: az idő és a mű viszonya, vagyis a versek utóélete, melynek során a maga korában eszmei eretnekséggel vádolt Ady „egyetlenség”-tudata, párhuzamosan az Ady-ideológia térhódításával, sokak „egyetlenség”-élményévé lett, s nemzedékek irodalomszemléletének és közgondolkodásának részeként „társadalmia- sult”, aktualizálódva újra és újra.

Miből fakad ez az életképesség? Részint Ady nagyságából, részint abból a történelemfilozófiai igazoltságú tapasztalatból, hogy korábbi fejlődési szakaszok bizonyos jelenségei hajlamosak makacsul átnyúlni a társadalom fejlődésének újabb periódusaiba is. Ezért támadhatott föl az első világháborús versek Adyja a második világégés esztendeiben, s ezért válhatott — Fábry Zoltánnak köszönhetően — emberség tanújává az újabb embertelenség: a neofasizmus és az atomfasizmus ellen indított perekben is.

Az „Ékes magyar”. Hasonlóképpen aktualizálódott és társadalmiasult Ady, az „egyetlen” és „utolsó” magyar a szlovenszkói magyar létforma keretei között. A megváltozott társadalmi helyzet — a kisebbségbe szorulás — nemhogy hatálytalanította volna, ellenkezőleg: felfokozta, szinte a végletekig, az Ady-versekből kicsapó szenvedélyt, olyannyira, hogy már a kezdet kezdetén Ady lett — fájdalmasságának, önkritikus bűntudatának és internacionalista eszmeiségének köszönhetően — a kisebbségi életérzés legpontosabb megfogalmazója, s ezáltal a kisebbségi írónak, mint sajátos hatásoknak kitett, sajátos célokért küzdő alkotónak a „mintaképe”. Igazi alkotó nem szorítható sémákba — nem állíthatjuk tehát, hogy nemzetiségi költő világképét csak a magyarságversek Adyjának sajátos vonásai jellemezhetik; ugyanakkor viszont aligha kételkedhetünk abban, hogy a nemzetiségi létforma erős hatással van a maga alkotóinak személyiségére, s a valóság szorításában olyan írói programot és hitvallást szab meg vagy kínál föl, amely — függetlenül attól, hogy tudatos avagy ösztönös-e — Ady indulataihoz, eszmeiségéhez, világképéhez nyúl vissza, amely tehát Adyban találja meg a maga eszmetörténeti őstípusát.

S mivel az Ady-líra és a szlovenszkói magyar valóság mind társadalmi, mind nemzetiségpolitikai tekintetben meglepő pontossággal találkozott egymással, Ady Endre, az „utolsó nemzeti költő” (Déry Tibor), szinte törvényszerűen lényegült át a szlovákiai magyar nemzetiség költőjévé, olyanná, aki nemzedékek egymást váltása során is képes kialakítani a szellemet-jellemet, formálni az elkötelezettség tudatát, a „mu- száj-Herkulesség” lélektanát. Neveztetik ez az Ady Endre fajtáját siratónak és fajtáját átkozónak, magyar jelenéseket nézőn is Közép-Európát látónak, vétkes magyar tegnapokért vezeklőnek és magyar jövőt rettegőnek; neveztetik ékes magyarnak, igaznak, ki megbűnhödte, baljóslatú látomások pokoltüzében égve, az okkal-joggal, de oktala- nul-jogtalanul is megbűnhődendőt — a múltat s jövendőt:

Jöttünk rossz erkölccsel rossz helyre,

Volt utonállók új útbanállóknak S míg úrjajtánk egymást s a népet falta,

Tunya álmainkat jég verte S még a Templomot se építettük föl.

Helyünkön meg nem tudtunk állni S ide kerültünk, ez kezdeti átkunk,

Ma már nem mienk paráznás vérünk sem,

Jöhet a helyünkre akármi:

Megöltük és kibűnöztük magunkat.

És mi nem leszünk majd szétszórva Árvult, de mégis győzedelmes fajta: