Irodalmi Szemle, 1978

1978/8 - FÓRUM - Zalabai Zsigmond: „Követelem a holnapot” (Az Ady-líra és környéke) I.

Minket korszakok tűz-díihe nem edzett S fölolvaszt a világ kohója S elveszünk, mert elvesztettük magunkat.

A magyarságversek Adyja a szlovákiai magyar szellem tájain immár félszázada az etnikum és etikum szétválaszthatatlanságában lett és lehetett örökség, példázat, jelszó, védőpajzs, óvás, felrázás, vétó és hitvallás és eszmény — forrása a nemzetinemzetiségi önismeretnek, kútfeje az itt és most adottsága által meghatározott küldetéstudatnak. Egy nép nevében szóló Hamlet-Ady lenni vagy nem lenni létmonológja nem tévesztendő össze sem a talmi búsmagyarkodással, sem a „csaholó hazafisággal" (Ady kifejezése]. De nem korlátozható persze Ady osztályeredetére és származástudatára sem. Mert sem költészetének egésze, sem magyarságverseinek az ideológiája nem magyarázható azzal, hogy Ady „a 48 óta száradozó magyar nemesség beteg virága” (Szekfű Gyula], vagy hogy „a pusztuló magyar kisnemesi osztály... öntudatának utolsó fellobbanása” (Zilahy Lajos). S nem érthetünk egyet Révai József szentenciájával sem, mely szerint „Ady nem elkezdője új költészetünknek, hanem befejezője Vörösmarty, Petőfi, Arany triászának; a faji költészet régi értelmezésének vége, remek, heves ölelő és végső lobbanás.” Adyban nem csupán a Révai említette triász folytatóját, hanem a továbbfejlesztőjét kell látnunk; a reformkori nemzeteszményt újabb — osztályszempontú, sőt szocialista! — vonásokkal gazdagította. Mert Ady Endre — mint mondottuk már — teljes univerzumot teremtő költő; magyarságtudatának tragikuma nem pusztán abból (s nem elsősorban abból) fakad, hogy egy olyan osztály fölött mond siratóéneket, amely lelépni kényszerül a történelem színpadáról, hanem abból, hogy önnön nemzetének belső ellentéteiből: osztálykonfliktusaiból kiindulva megsejtette, hogy évtizedek magyar úri bitangságai fölött mond hamarosan ítéletet a történelem: konokot, keményt, keserűt; s hogy „úrfajtánk”, a „volt úton- állók” egykori nemzetiségi garázdálkodása miatt a nép — az istenadta, az ártatlan — issza majd meg, hetediziglen, a levet:

Most itt várhatja a pokolt Szórva, megtépetten, ritkulva S a Sors, a sorsa,

A sorsa busább, mint a múltja.

És most a múltja bünteti Fekete korbáccsal, keményen,

A Sors, a sorsa:

Hogy éljen? vagy hogy már ne éljen?

A nacionalizmus bűnfészkét s a „magyar, oláh, szláv bánat” egy-gyökerűségét Ady

— korát megelőzve — az osztályelnyomásban látta. Annak a demokrata-szocialista politikai avantgardnak azonban, amelyhez Ady is tartozott, az úri Hunnia történelmitársadalmi helyzete még nem adta meg a cselekvés — a végső, a mindent megoldó politikai tett — lehetőségét. A demokrata-forradalmár Ady tettvágya, mivel a külső (a társadalmi-politikai) teret nem kapta meg, belső (a szubjektum terében forgó) önmarcangolássá vált, önostorozó bűntudattá, amely az önkritikus nemzeti gondolkodásnak a korai, mindmáig ható példájává magasztosult.

A szlovenszkói magyar kisebbség java része a fájdalmas Adyval egyetemben kezdettől fogva vállalta a bűntudat Adyját is. Sebesi Ernő az Ady jelé című költeményében (1928), melyet 1943-ban nyilvánvalóan célzatosan, válaszként Saňo Machnak, a Tiso- kormány belügyminiszterének dühödt Ady-ellenességére újfent megjelentetett, a bűntudatos Adyval protestál: „...csak őrá esküszünk, a Prófétára, (mert megbűnhődte minden bűneinket!” Hasonlóképpen fogalmaz Antal Sándor az Ady című, 1924-es versében; azzal a nem lényegtelen különbséggel, hogy a bűntudatos Ady mellett fölfedezi a jövendőmondót is: „... halódó népednek vonagló testén / magad vagy rügyező fejfa, jövendő ígéret / egy bűnbe fúlt ország gyásztemetője felett.”

A bűntudat: önismeret; az önismeret pedig: valóságismeret. Törvényszerű tehát, hogy Ady fölismerte: a lenni vagy nem lenni kérdése a változni és változtatni kér