Irodalmi Szemle, 1978

1978/1 - NAPLÓ - Koncsol László: Kormos István (1923—1977)

e havas éj: / — Vitte Jézus Krisztus is a maga zöld fáját! / — Más öleli Kormos Pista babáját... / Apja nincs és anyja nincs neki...” — illetve prózában, az első gyűjteményes Juhász-kötet előszavában: „... Lassan az írókkal is találkoztam, megismerkedtem Kormos Istvánnal egy egyetemi felolvasó esten, ő vitt el a Central kávéházba, ő jelentette meg első két versemet a Diárium 1947-es karácsonyi számában ...” Nagy Lászlóról, akit a Testvérekben, 1951-ben amikor „hártyásodott a pocsolya”, Kormos „iszkázi Kimbaud”-nak aposztrofált, nagy szeretettel. Nagy László tavaly készített humorában is, víziójában is mély portrét Kormosról (Kormos és körei — Hódolat a költőnek, születésnapján, Élet és Irodalom, 1976. október): „...Neki szál csepü-inge a minden, de itt a gyehennai ringben / a tét: ez a Lét (...) S felülnek: a cérna-csicsergő / csillag, a nagy bika-szikla, / a felleg, a májusi bikla, / a rém is meg én is, / a múlt ezer év is, / a cipók, a sebek, / a nyűvek, a gyöngyseregek, / a lakzi, a fátum, a számum, / a hajnal, a kék óceánum. / S történhet akármi, / már nem lehet innen kiszállni / s nem oldhat ki Ő, mutat hátat, / megúnva a lázat / megy a házhoz, családhoz, / csomagot visz, majd onnan kihámoz / a gyermeknek sok csecse babrát, / csuda délszigetet — ahogy hajt haza, látni lehet, / van hátul is napja: a nadrág- / ránca nevet.” — Pi- linszkyről, mindig, ha találkoztunk. Egyszer, 1972 tavaszán, feleségemmel egy alkalmi buszon egy napra Pestre utaztam. Rengeteg intéznivalóm volt, percre kiszámítva minden, közben az EMKÉ-ben hörpöljük a kávét, s éppen mondom, hogy jó lenne fölugra- nunk Kormoshoz, hátha benn van, de aligha marad rá időm, mikor látom, hogy vonul be az asztalok között, szétgombolt fehér ballonban, zsebredugott kézzel, lassan forgatva jobbra-balra a fejét, kicsit a mi Zs. Nagyunkéra emlékeztető meggyötört fejét, kicsit az ő testalkatával és komor járásával is. Intek neki, jön is, s folytatni, ahol abbahagytuk. Soha nem láttam még olyan keserűnek, sem korábban, sem később. Egy fojtott klfakadás után, az utcán mondta: Talán csak Pilinszky Jancsi maradt tiszta. Cipelt egy Rákóczi úti könyvesboltba, s vett vagy öt könyvet nekem, a barátaiét: Kardos G. György, Mándy, Jékely, Jánosy, Illyés.

Ennek előzménye, hogy nálam járt, s mutattam Bartók szlovák népdalgyűjtésének két vaskos kötetét, a Matica kiadványát. Forgatta, ízlelgette, dúdoltunk belőle, s látva, hogy érdekli, odakínáltam. Szabódott. Gondolod, nézett rám aztán, mint egy gyermek, hogy Ortutaynak megvan? Kacagtam, fölhúztam a vállamat. Azt hiszem, nincs meg neki, folytatta. Biztosan nincs meg, tette hozzá. Akkor hát elfogadod? — kérdeztem. El, mondta, s mihelyt hazamegyek, felhívom Ortutayt, hadd irigykedjék. Legközelebb, ha jól emlékszem, mondta is, hogy megtette, fölhívta a tudóst, s valóban nem volt meg neki a két kötet.

Tizenkét évvel volt idősebb, mint én, de olyan volt, hogy egyszerre érezte őt az ■ember gyermekének, testvérének és apjának. A legutóbbinak azért, mert épp eleget szenvedett hozzá, gondolom. így aztán mindenkit segített, gyámolított, azonmód, bölcsen és határozottan. Ki a kedves szlovák költőd? — kérdezte mindjárt az első alkalommal. Rúfus, vágtam rá. Van-e tőle valami magyarul? — kérdezte. Mutattam neki azt, ami addig volt, a Szemlé ben. Olvasta, s az egyik versre rábökött: ezt viszem. Most készítünk egy antológiát, mondtam, abba kell. Történetesen az én fordításom volt. Szabódtam, mondván, nem vagyok én versfordító, dolgoztasson mással, ezek csak mankók, csupa szükségmegoldás, hogy egy Rúfus-portrém tételeit igazolni tudjam. Ha nem adod, mondta, majd Pesten kigépeltetem, de ott lesz. Ott is van a 1/erses világ- járásban, Tőzsér dolgaival együtt. így csinált belőlem versfordítót. Azóta művelem ezt a mesterséget, egy kicsit azért is, hogy az írás, azaz az ő akarata beteljesedjék.

Alig egy-két napot töltött nálunk, s már tábora volt, szlovákokból is. 1974-ben tíz napig az írószövetség látta őt vendégül. Azt hiszem, Tőzsérnek is megvallotta, nem egészen érti, miért ez a kitüntető, nem protokollszerű szlovák fogadtatás. Töhbek közt ■ezért, azt hiszem, ennek az egyszerre gyermeki és atyai, tehát valamiképpen időtlen lélekállapotnak a kisugárzásáért. (Ha igaz az, hogy ötven évesen is gyermek maradt, az is igaz, hogy azon a mosonszentmiklósi estén, amikor a csorda tehenei átugrálták őt, az utca porában ülő kétéves fiúcskát, már vén és bölcs lehetett, mint lett volna, ha megadatik, hogy megérje azt a kort). Élete utolsó éveiben annyi dedikált verset kapott az ilyesmiben elég fűkor és finnyás ifjú költőktől, mint talán Illyést és Weörest Tcivéve senki. Ezt sem értette volna? Nálunk is kereste és szerette, s ha fölkeresték, szívesen fogadta a fiatalokat.