Irodalmi Szemle, 1978
1978/1 - NAPLÓ - Koncsol László: Kormos István (1923—1977)
Amikor egy hetes késéssel megtudtam, hogy nincs többé, idehaza elővettük és végigolvastuk két kötetét, s a halál revelációjában jöttem rá, hogy kevés verse van, ahol ne a halálra, pontosabban a halál utáni létre készült volna, akár közvetve is. Már életében oda, sőt, onnan, a túlsópartról, a nemlétből üzengetett, sokszor eleve múlt időben: „Ajtóm fák közé nyílik, / nyitja-csukja toliam, / karcolászva bűbájolom: / K. I. aki voltam” (Névtábla seholsincs ajtómra). A Dülöngélünk szomorú katalógusa végén: „Dülöngélünk forgó jövőnk / felé sorban. / Oda is érünk: vagy élve, / vagy csak holtan”. A Csillagban: .. volt-életed / csillaghullás, / lesz-halálod / csillaghullás”. A Meg- mérettélben: „Homok hajamban, / fogam közt roszog, / földön guggolok, / szél, idő, halál, / lila légy donog”. Az Utánunkban: „Utánunk igazabbak jönnek (...) Jöhetsz, aranykor, mi már nem leszünk. / Fényhomlokú fiúkkal s nevető- / -kezű-lábú lányokkal elnyere! / Űk szavak első jelentését mondják, / és rendbe raknak mindent majd utánunk”. A Szegény Yorickban, saját majdani kihantoltatásának látomásában, mindvégig: .. végül csak Yorick voltam, / azaz szegény Yorick”. Az N. N. bolyongásainak számos versében, már-már megszállottan: „A legfőbb baj, hogy meghalok, / hogy nem lehetek halhatatlan, / korom Nap vigyorog majd rátok, / ha koporsóm födele kattan.” (Harlekin búsul), „...de tudom elföd majd a sár / ha magamra húzom a földet / rigó kiált fölöttem VOLTÁL!” (Rigó kiált fölöttem). Pár éve kiürítettek néhány sírt a Farkasréti temetőben, a Kodály-sír táján, többek közt az anyámét, aki 1946 februárjában került oda egy szerencsétlenség áldozataként. Én már csak az urnáját láttam (kihantolás után elhamvasztattuk) s egy ujja csontját üvegfiolában, a sírásók ajándékát azóta megboldogult pesti nagybátyámnak, anyám fivérének. Megnéztem még egyszer a nyitott sírt, ahol fiatal anyám teste elporladt — különlegesen falánk föld, mondták a sírásók, gyorsan dolgozik — és Kormos verse mocorgott bennem, az Egy kihantolt sírra, nyilván az analóg alaphelyzet révén. Nem mehettem Kormos temetésére, azt sem tudtam, mikor és melyik temetőben helyezik őt örök (?) nyugovóra, míg csak tegnap este, november 8-án föl nem hívott K. F., aki egy héttel a halála előtt még vele volt, s akitől üzent is, hogy a hónap végén Pozsonyba jön. Ő mondta, a barátunk, hogy Kormost a Farkasréten temették el. Hátha ilyen kihantolt sírba, gondoltam rögtön. Hátha éppen oda, ahol akkor álltam s az ő szövegére, az ő anyjára is gondoltam, s ahová magának is yoricki sorsot jövendölt! Lehetséges, gondoltam és gondolom azóta is szüntelenül, minden lehetséges, minden véletlen és valószínűtlen találkozás, életen innen és túl. De miért ilyen hamar? Ez az év meg a tavalyi csupa súlyos veszteség és csapás. Nemcsak őt gyászolom hát, mert itt is minden találkozik, amikor a tiszteletére és emlékezetére megidézett versek kórusát Milan Rúfus szövegével zárom. Címe: Príliš zavčasu — Nagyon hamar: „Ešte je ľanom / ručník Veronikin / — už rastie pod kríž. / Príliš zavčasu / nás poznamenáš, netrpezlivá. / Ty len-len udrieť. Ani dieťaťu / sa nevyhneš. Ba na svoj perzián / kupuješ kožku nenarodeného / a kriedou, tvrdo rezanou, / už potme v matkách značíš.. -. / Prijmeš hosťa. / A opľujúc ho ešte pred bránou / hovoríš: vstúpte.'’ Magyarul, fordításomban: Csak len még / Veronika keszkenője / — de már a kereszt alá növekszik. / Nagyon hamar / megjegyzel minket, te mohó. / Te csak ütni meg ütni... Az se zavar, / ha gyermek az. Perzsádra, házaló, magzatok bőrét is megveszed, / s krétáddal, a durván faragottal, / már anyjuk sötét méhében megjelölöd őket... / Vendéget fogadsz, / arcul köpöd kapudban torz vigyorral, / s szólsz: tessék tovább. Roncsol László
