Irodalmi Szemle, 1978
1978/8 - KÖZÖS HAZÁBAN - Tóth László: Vita és vallomás (Beszélgetés Csontos Vilmossal)
elismeri, amikor „fehér hollónak” nevezi a könyvet. Ha pedig valami hiányt pótol, az már önmagában is többet mond önmagánál. A kritikát egyébként mindig elfogadom, sosem bántam, ha megbírálják az Írásaimat, ha az emberek megírják róluk az őszinte véleményüket, de tudom, hogy nekik sincs mindenben teljesen igazuk. Öle is tévedhetnek, és tévednek is. így vagyok nagyjából Zalabai bírálatával is. Remélem,, a Gyalogút második, bővített kiadása pótolja majd az első kiadás hiányosságait. Csontos Vilmos akár a nagyapám is lehetne, aki mindössze hét évvel volt idősebb nála, s akit minden vitánk ellenére is nagyon szerettem azért a példáért, amellyel emberség és munkabírás dolgában egy egész életre érvényesen megajándékozott. S bár igyekszem elkerülni az összehasonlítást, Csontos Vilmos emberségét mindig őhozzá,, ővele mérem. S ezek az összemérések adnak okot arra, hogy nagyapámként tiszteljem őt is. Nehéz elképzelni kedvesebb jelenetet annál, amikor Csontos Vilmos fáradtan, de igyekezve mindig fiatalosnak látszani, kezében nagy táskával hébe-korba beállít az Irodalmi Szemle szerkesztőségébe vagy egy-egy írószövetségi gyűlésre. A táskából általában egy-egy üveg erős kisüstl is e.ákerül. A „bütykösből” persze nem jut ki mindenkinek, csak annak, akit Csontos Vilmos is nagyon tisztel, szeret. Mintha kenyérrel és sóval kínálná őt... Q Hetvenéves kora felé az ember általában már túl van a nagy összegezéseken számvetéseken. Vilmos bátyámnál mit mutat a mérleg? Sikerült-e elvégeznie azt, amiről úgy véli, elvégezni eleve csak Önnek rendeltetett? Vagy adósa maradt-e net ín önmagának? — Nekem sosem voltak olyan merész álmaim, hogy azokat ne tudtam volna valóra váltani. Következésképp nem is csalódhattam, mert talán még ennyit sem vártam az. élettől, mint amennyit megadott. Én mindig úgy szerettem az életet, ahogy éltem is végig: szerényen, egyszerűen... íróként is meg vagyok elégedve eddigi eredményeimmel, mert az én helyzetemben ezt is csak keserves munkával lehetett elérni. Iskoláim — az öt elemin kívül — nincsenek, s eddigi életművemmel azért talán egy kicsit mégis tudom bizonyítani, hogy mennyit tanultam és okultam. Mások példájából, s a magam kárán is. Az ember iskolák nélkül is építheti önmagát, csak akarnia kell. Csak könyv és betű legyen mindig kéznél. Sokat köszönhetek pozsonyi íróbarátaimnak, a velük való találkozásoknak; olyanok ezek, mint Jangyos tavaszi eső a növényre. # Tehát ez az elképzelt mérleg egyensúlyt mutat? — Azért nem egészen ... 9 Mi az, ami még hátra van? — Az életművemet korántsem tartom még befejezetnek. Tudom azt, hogy valami még mindig nagyon hiányzik belőle. Én még nem írtam meg azt, amit valójában egyedül csak én írhatok meg. Amikor betöltöttem a hatvanadik életévemet és nyugdíjas lettem, úgy véltem, most már elérkezett az ideje annak, hogy íróként üljek végre az asztalhoz és mást se csináljak, csak írjak, írjak. Nyolc esztendő telt el azóta, és még mindig nincs így ... Pedig addig meghalni sem fogok tudni, amíg meg nem írom azt a művemet, akár versben, akár prózában, amellyel — mondhatni — életem értékét is megadhatom. Q Legközelebbi tervei? Milyen munkára várja a termékeny időt? — A Gyalogút második, bővített kiadására gondolok elsősorban. Rövidesen újraírom a könyvet, talán sikerül pótolnom a hiányosságait. Remélem, a Madáchnál is meg^ értésre találok majd vele, s nem hiába veszem kezembe a tollat... # Íróként tehát megtett-e mindent, amit megtehetett volna? — Nem, nem tettem meg mindent.
