Irodalmi Szemle, 1978

1978/1 - NAPLÓ - Koncsol László: Kormos István (1923—1977)

Kormos István (1923-1977)

1970 tavaszán járt itt először; csak arra emlékszem, dátumra nem, hogy ragyogó napsütésben. A kiadó vendége volt, onnan kalauzolták a Szemléhez. Leültünk. így kezdődött a kapcsolata velünk és Szlovákiával.

Nyomottak vagytok, mondta már az első másodpercekben. Valóban nyomottak voltunk, már huzamosabb ideije a depresszió határán. Gyerünk ki, mondta később, s mentünk a meleg utcai fényben, hárman, kiadói kalauzával, Fukári Valériával együtt. Pista, mondtam, a neved ismerős, fiam és lányom több versedet is tudja egy antológiából, de köteted... Ne csodálkozz, így ő, valóban nincs kötetem, illetve van egy nagyon régi, s már jelzi is, mondja is az okát. Hozzáfűzi, hogy épp a közelmúltban a Népszabadság is, az Es is egész halom verset fogadott el tőle, s mindkét megjelenése, egész oldalon, két hét múlva esedékes. (Vártam aztán a két lapot, s valóban ott voltak Kormos versei, egész oldalon. Erről lehetne pontosan megállapítani, mikor járt itt először; azt hiszem, március végén vagy április elején.)

Van, aki gyorsan nyílik, akinek minden alkalom arra jó, hogy fölfedje magát. Ilyen volt ő is, mindig, minden impulzusra nyílni kész. Ha voltak mélyebb titkai, megfejtet- lenül, abban nyilván nem ő volt a ludas, hanem a szemünk. Bár ki tudja, talán ő is, amikor játékkal fátyolozta el azt, ami fájt. A Szegény Yorick szerint: „Sakkoztam veletek, / röhögtem veletek, / ha ültem veletek, / nem voltam veletek...” Hol volt? — merül föl tüstént a kérdés. Nyilván nagyon mélyen, ahova nem ér le a játék hullámverése és a nagyon mély hangú, rekedtes Kormos-nevetés. — Nos, az első sarkon kedves nőismerősömmel találkoztunk. Lányanya, magyaráztam Kormosnak, ahogy a két nő nyomában baktattunk, látván szemében a kérdést, s becsülöm, amiért világra hozta magzatát. Engem is így szült az anyám, mondta, de ő belepusztult. Lementünk a Grand borozójába. Kormos rokonává fogadta a lányt. Ha itt járt, kereste, kisfiának egy év múlva, mikor a Szegény Yorick megjelent, könyvet dedikált.

Mesélt, mindig in médiás rés, minden köntörfalazás nélkül, magáról is, másokról is. Az ötvenes évek első feléről: Mándy Iván, Lengyel Balázs, Kormos és mások a szemináriumon. „Hogyne, amikor R. M. hús a húsomból, vér a véremből...” Barátairól, Cí,upa tündéri történetet, s rögtön verseket is ugyanezektől. Weöres műdilettáns versét, „a legzseniálisabb dilettáns verset”, mint mondta, a Campanellát, még a Szemlénél, tehát az első percekben. („Növendék erdőben terem a növényzet, / De hiába jába dalol tarkabarkát, / Imádottja nélkül himbálhatja farkát. / Ex...” stb.). Ott rögtön le is diktálta az egészet, azóta őrzöm. Később Gennagyij Ajgit, a csuvas költőt említem mint nagy élményemet, Kormos pedig másodpercre kész Ajgi párizsi mezítlábas sétájának históriájával, P. E. és felesége társaságában, s mondja Ajgi szövegét, saját fordításában („...ruhákban / víz és anyánk vére / átölelkezve / toporgunk a sötétben / csak messze sejteni / az erdőt / mintha boldogságom / megtelne alkonyi fénnyel / a gyökerekig / térddel-könyökkel taszigálnak: / „Hogyan szólítgatod a lelked?” / szél- fúváson át kiáltok: / „Talán Bánatnak / a-talán-egyetlen-Mezőn...”). Zelk kerül szóba,, játékaik. Tandori. Gyönyörű kötött verseket ír a gyerek, mondja Kormos, elkérem tőle a kéziratokat, már ekkora halom van otthon tőle, mutatja. Nagy halom, valóban, bólintok rá. Juhász Ferencről beszélünk — de beszéltessük inkább Juhászt, az alkalomhoz illőn, hogyan állítja elénk Kormost a Fekete pávában: „Szögletek, horpadások, pontok,, vonalak / egyensúlya ez a fej. Csiszolt, eres és egy-tömbbe maradt. / Az alsó szemhéjakat övezi bánatos, mély / bádogból-kalapált teknő-karéj. / Emlékszel-e Pista, sírt