Irodalmi Szemle, 1978
1978/8 - KÖZÖS HAZÁBAN - Puškáš, Jozef: Kapcsolatok [elbeszélés)
igyekeztem még jobbnak, mutatkozni, azok előtt pedig, akik csak nevettek rajtam, csupa nevetséges dolgot műveltem ... Hodorovský felemelte a félig ürített poharat, de mindjárt le is tette, anélkül, hogy hörpintett volna belőle. — Mindenütt... és lépten-nyomon találkozhat az emberi érintésekkel, viszonyokkal, Mitura úr, s a találkozásoknak se szeri, se száma ... Ha csak a ma reggelt említem: kilépek a házbői és szemben találom magamat a szemetesekkel. Az egyik cigány szemtelenül a szemembe néz, és úgy vigyorog, akár egy pojáca. A társa szemében jóindulat és hála, akárha én engedélyeztem volna neki éppen egy kis többletpihenőt. Lám csak, gondolom, tudomásul vesznek... A zöldséges boltban az eladónő végigtapogat a tekintetével, számára én esetleges vevő vagyok. Néz, néz rám és mérlegel- Vesz valamit, nem vesz? A villamoson a hátsó peronon állok egy gyerekkocsi mellett, a csöppség ide-oda hempereg a vánkosok között és — rámnéz, s talán már érti is a világot, annyira figyel. Az édesanyja elmosolyodik, az ajtóhoz lép, és nekem nem marad más hátra, mint megfogni a gyerekkocsit és segíteni neki a kiszállásnál. Köszönetét rebeg, és az embert ilyen apró segítség után is kellemes érzés tölti el. . . Heh, maga a magányról beszél, Mitura úr! ... És vajon ki alakította magát olyanná, amilyen most? Talán nem az emberek? Annyi ember között megfordul, hogy arról fogalma sincs, míg csak alaposan el nem gondolkodik rajta. Hodorovský elhallgatott és mohó mozdulattal a pohár után nyúlt. — Eh, kiszáradt a torkom... de egyszerűen nem értem, hogy állíthatja valaki, hogy teljesen egyedül van. Valér megköszörülte a torkát és szégyenkezve ellenvetette: — Tulajdonképpen ... nem állítottam ... — Jó ez a szilvórium, simán csúszik — Hodorovský dicsérőleg cuppantott —, meg is éheztem, annyira felkorbácsolta a gyomorsavamat. Persze az ilyen fiataluraknál, mint maga is, nemigen találhatók tartalékok. Vacsorázott? — Vacsoráztam — bólintott Valér. — Ejnye no! — vetette ellen Hodorvský. — Az már régen volt. Meghívom magát egy jó levesre. S különben sem ismeri a várost, nem árt, ha megismerkedik legjelentősebb helyeivel. Futó pillantást vetett az órájára. — Tizenkettő? Épp a legjobbkor indulunk! A belvároshoz közeleső éjjeli étteremben Hodorovský rendelt két féldeci szilvapálinkát és két adag káposztalevest. Miután kiszolgálták őket, bizalmasan odahajolt Va- lérhoz, s miközben lassan kettétörte a zsemlét, azt mondta: — Jegyezze meg, Valér, hogy az ember leggyakrabban nem a magánytól szenved, hanem attól, hogy kénytelen elviselni olyasvalaki társaságát, akit nem szível. Próbát óhajt? Akár itt most azonnal próbát tehetünk. De legelőször üssük el éhségünket.. . Valér, bár nem volt túlságosan éhes, egykettőre behörpölte a levest. — Nos, ebben a társaságban például — mondta halkan Hodorovský —, legkellemetlenebb az a ragyás férfi ott ni, a középső asztalnál a homlokfal mellett... Várjon egy kicsit és majd jól nézze meg .. . Valér észrevétlenül körültekintett és a jelzett asztalnál megpillantott egy férfit, aki rikító kockás zakót és fekete, vagy nagyon sötét inget viselt nyakkendő nélkül. Csakugyan csúnyán ragyás volt, arcát bodros barkó keretezte, melyet egészen az alsó állkapcsáig megnövesztett. Rendkívül egyenetlen, hepehupás orra volt, és duzzadt ajka, ami dölyfös kifejezést kölcsönzött arcának. — Talán azt fogja hinni, hogy külleme szerint ítélem őt meg, de én kész vagyok fogadni magával, hogy az az ember az önnön maga számára is kellemetlen. Velem szemben nyilván elviselhetetlenül goromba és mérges lenne, mert én arról beszélnék neki, hogy milyen önmagával szemben. Magával szemben talán kevésbé lenne kellemetlenkedő, ki tudja, maga más, és ez azt jelenti, hogy valamicskével neki is másmilyennek kellene lennie ... Aztán itt van mindjárt a maga háta mögött egy másik ember, de kérem, inkább ne forduljon hátra ... Hodorovský felvonta a szemöldökét, annyira, hogy az orra fölött összefüggő sötét vonallá alakult és jelentőségteljesen visszafogta a hangját:
