Irodalmi Szemle, 1978

1978/8 - KÖZÖS HAZÁBAN - Puškáš, Jozef: Kapcsolatok [elbeszélés)

— Ez... hogy is mondjam csak... a rendőrség állandó vendége... De mindenki felfogadhatja, olyan besúgó. Igazi patkány ... Szerencsére már hazafelé készülődik ... Majd figyelje meg, hogy amikor kilép az ajtón, valamennyien fellélegeznek, és sokkal szabadabb lesz a légkör.

Valérnak egyáltalán nem volt az a benyomása, hogy eddig szorongó lett volna a hangulat körülötte; ő maga fölöttébb kellemesen és vidáman érezte magát. Miközben Hodorovský tekintetével kikísérte a rosszhírű vendéget, megpróbálta odainteni a pincért.

— Megiszunk még egyet, vagy nem? — nézett rá Valér az üres poharakra bökve.

Hodorovský figyelmesen nézte Valér arcát.

— Ogy látom, magának már elég — mondta némi nyugtalansággal. — Kezd belejönni, ami azt jelenti, hogy abba kell hagyni.

Nagy zajjal kicsapódott a rozoga ajtó szárnya, úgyhogy Valér fölkapta a tekintetét. Hodorovský, aki háttal ült a bejáratnak, megfogta a Valér kezét:

— Semmit se mondjon: tudja ki jött be éppen? ... Két egymáshoz tartozó férfi... nem is, két nő. Eléggé feltűnőek. Nem éppen a legszebbek, de meglehetősen kihívóak. így van?

Valér csodálattal emelte tekintetét a két nőről Hodorovskýra és elismerően bólintott:

— Ogy van!

— Elég, ha az ember követni tudja a légkör változását — mondta hanyagul Hodorovský. — A tekinteteket és a gesztusokat kell figyelni.

A vizslatekintetű agyonhajszolt és barátságtalan főpincér odalépett az asztalukhoz, kitömött kabátzsebében megcsörrent az aprópénz. Hodorovský egy százkoronást nyújtott át neki a számlával, fölkerekítve a fogyasztásért járó összeget; a koronások a főpincér kezéből nyugodtan visszahulltak a kidudorodó zsebbe.

Elmenőben Hodorovský megállította Valért a ruhatár előtt, amely e meleg és száraz éjszakán csaknem üresen maradt. A pult mögött ott ült az élemedett korú, unottan dohányzó ruhatárosnő.

— Meg akarom kérni magát valamire — súgta enyhe titokzatossággal a hangjában Hodorovský. — Várjon, kérem egy keveset...

A kopott szőnyegen odaslattyogott a ruhatárhoz, áthajolt a pulton és széles vállával eltakarta az asszonyt Valér elől. Am látni lehetett, amint az asszony leteszi cigarettáját a kis porcelán tányérra, majd kicsi, töltöttkáposzta termetével odaáll a magas férfi elé. Váltottak egymással néhány bizalmasan intonált mondatot s a pulton nyomban megjelent egy lapos és keskeny, téglalap alakú csomag, mely erősen át volt kötve selyemzsinórral. Hodorovský hóna alá fogta a csomagot, intett a ruhatárosnőnek és elindult Valér felé, ütemesen suhogtatva a csomagolópapírt.

— Képek — mondta titokzatos mosollyal. — Két vászon. Meg akarom magát kérni, hogy legyen szíves megőrizni néhány napig. Ugyanis... értse meg, kérem egy szenvedélyes műgyűjtő sorsát: az én feleségem csak a pénzt látja, amibe mindez kerül. Egyelőre nem mutatkozhatom velük előtte. Maga pedig megbízható fiatalember, akit pletykás ismerőseim közül senki sem ismer. Beleegyezik?

— Örömmel — mosolyodott el megértően Valér és tiszteletteljes pillantást vetett a csomagra.

— Hát akkor fogja — mondta sietve Hodorovský. — Most már a magáé, megőrzésre. Rendben van?

Valér óvatosan megfogta a lapos tárgyat; ujjaival kitapintotta kemény, tagolt szélét, ám a könyökével csupán a rugalmas csomagolópapírt érezte, mely alatt semmilyen támasz nem volt.

— Taxit hívunk — jelentette ki Hodorovský és elindult a kijárat felé.

Amikor kis idő múlva az elhagyatott utcákon suhantak, kényelmesen elhelyezkedve a Volga hátsó ülésén, Hodorovský megkérdezte Valért:

— Észrevette a bejárat előtt azt a ballonkabátos fickót?

Valér homályosan visszaemlékezett a sötét alakra, aki a falnak támaszkodva állt az étterem bejáratánál, s égő cigarettájával belevilágított az éjszakába.