Irodalmi Szemle, 1978
1978/8 - KÖZÖS HAZÁBAN - Puškáš, Jozef: Kapcsolatok [elbeszélés)
— És szabad magának egyáltalán innia? — kérdezte szigorúan az ismeretlen. — Ez a kulcstartó, tudja, afféle iskolás észre vall... rajta a név, a cím... Miután a megadott címet megtalálva megláttam itt magát, rögtön tudtam, hogy a kulcs csakis a magáé lehet. Hát menjünk, Mitura úr! A férfi barátságosan vállára tette a kezét. Az egyébként magábazárkózott és megközelíthetetlen Valér megörült ennek a közvetlen gesztusnak; készséget érzett rá, hogy mondjon magáról valami megkapót ennek az embernek. Hisz nemsokára elmegy és már sohasem látjuk egymást, mondta magában és már valahogy előre sajnálta, hogy így lesz. — Tudja — mondta útközben —, ez a garzonlakás az öregeim ... vagyis a szüleim műve. Ök adták rá a pénzt. Azt akarták, hogy rendesen lakjam. A férfi megértően bólogatott. A legkisebb fáradtság nélkül, talán akaratlanul is, bizalomra és nyíltságra kényszeritette Valért. — Ne gondolja, hogy diák vagyok — mondta később. — Egy könyvesboltban dolgozom a Kassai utcában. — Hm... — nézett rá elismerőleg a férfi. — Szép... Csak kevéssé férfias, nem gondolja, Mitura úr? — Szóval... az biztos, hogy nem vagyok valami fanyűvő — ismerte be zavartan Valér. — Kék könyvet kaptam. — Ne mondja! Igazán szerencsés — nevetett fel halkan a férfi és megnyugtatólag vállonveregette Valért: — Ügy látom, maga őszinte ember, Mitura úr... Irigylem a munkáját. Könyvek, festmények — gyönyörű dolgok ... Miután Valér szerény szobájában megittak két stampedli házi szilvóriumot, a teste. Hodorovský úr — ezen a néven mutatkozott be Valérnak — felállt a szétnyitható heverőről és érdeklődéssel szemügyre vette a lakást. Bement a picike konyhába, betekintett a közös zuhanyozóba, megnézte az előszobát és a vécét, kinyitotta az éléskamra ajtaját és egyre azt ismételgette: — Kitűnő! Maga boldog ember, Mitura úr! Miután már minden hozzáférhető sarkot ismert, ismét leült Valér mellé és összegezte vizsgálódásai eredményét: — Tudja, hány embernek nincs ilyen príma kis fészke ebben a városban? Pedig sokuk idősebb magánál... Valér nyugtalanul fészkelődött Hodorovský súlyos és szigorú tekintete alatt, s bűntudatosan ide-oda jártatta szemét a falon. — Teljesen egyedül lakik itt? Gondolom ... valamilyen barátnők ... érti... Nem töltik itt néha az éjszakát? Valér tagadőlag megrázta a fejét. — Talán még barátnője sincs — csodálkozott el Hodorovský. — Itt nincs — ismerte be Valér —, otthon van. — Akkor maga tulajdonképpen teljesen szabad ember — élénkült fel egyszerre a vendég és kényelmesen hátradőlt a heverőn. — Teljesen egyedül vagyok itt — mondta sóvárogva Valér. — Én még a várost sem ismerem eléggé. Esténként itthon ülök, vagy moziba megyek. — Érdekes — jegyezte meg Hodorovský. — Higgye el nekem, a magányosság rettentően megtévesztő érzés. Hogyan érezheti magát egyedül ennyi ember között? — Hiszen senkit sem ismerek közülük! Senkihez semmi közöm... — Semmi? — tiltakozott energikusan Hodorovský. — Erről pontosan ellenkező a véleményem, Mitura úr. Az az igazság, hogy még ha akarna, sem lehet egyedül. Még csakugyan nem vette ezt észre? Valér most felidézte magában azt az érzést, mely akkor rohanta meg, amikor a ház mögött ült a pádon, eszébe jutottak ugyanazok a gondolatok, amelyek akkor keringtek a fejében és határozatlanul megvonta a vállát. — Elárulom magának, Mitura úr, hogy bizonyos ideig tanítottam. Most, igaz, mást csinálok ... De a tanítóskodást azért hagytam abba, mert a tanulóim agyonfárasztottak. Egy pillanatig sem lehettem nélkülük, sehogy sem tudtam egyedül lenni, érti? — A férfi elmerengve nézett maga elé, majd magának is és Valérnak is töltött a sárgás színű szilvóriumból. — Szemléletesen elmagyarázom magának, mi történt velem: kép
