Irodalmi Szemle, 1978
1978/8 - KÖZÖS HAZÁBAN - Puškáš, Jozef: Kapcsolatok [elbeszélés)
A íorgalom még mindig nem hagyott alább, elég sokan mentek arra a járókelők közül, mert a füves parkot átszelő ösvények számos háztömbhöz lerövidítették az utat. Az arra haladó nők és férfiak csupán futó pillantásra méltatták a fázósan kuporgó fiatalembert, de e pillantások is borzongást keltettek Valérban, s felborzolták idegeit; érezte érintésüket, noha szántszándékkal nem emelte fel a fejét. Az elhaladók nem sejthették, hogy pillantásuk egy olyan lakóba fúródik, aki nem tud bejutni a saját lakásába, ám tekintetük terhe alatt Valér mind erősebben tudatosította magában szerencsétlenségét. Az a gondolata támadt, hogy az égvilágon semmi sem csinálható izgalom nélkül. Izgalom nélkül még a pádon ülni sem lehet, elrejtőzni sem úgy, hogy minden figyelmet eltereljen magáról az ember; azonnyomban keresni kezdenék, hogy megállapítsák, nem történt-e valami baja. Sőt, nemegyszer talán épp akkor veszik észre az embert, ha eltűnik. És sok ostoba azt hiszi, hogy ha átevez a másvilágra, lerázhatja az embereket — holott leginkább ezzel hívja fel magára a figyelmet ős az emberek halála után még sokáig piszkltják a nyelvükkel, még annyira sem hagyják nyugton, mint életében. Ha már egyszer létezel, nem szabadulhatsz meg az emberektől, akkor sem, ha már nem leszel... Nincs menekvés, és ez néha jó, néha viszont borzalmas. A legfőbb, hogy megtaláld a nyitját, hogyan lehet jól érezni magadat közöttük, és az legyen a szörnyű, hogy egy pillanatra is magadra maradsz... De hogyan? — suttogta maga elé Valér félálomban, hogyan jöhet rá az ember a nyitjára? ... Egészen lecsúszott a pádon, fél ülőhelyzetbe, állával beesett mellkasára támaszkodott. Az álmosság lelassította agyműködését, ezért újra meg kellett ismételnie: Hogyan? Hogyan? Elfelejtette, mire vonatkozott a kérdés, Így hát abbahagyta a töprengést, hogy megkönnyebbülten átadhassa magát a zavartalan álomnak. Eszméletének még ébrenmaradt részével legelőször egy patkós cipősarok kemény koppanásait fogta fel, és a halk, tapsoló visszhangot, mely visszaverődött a falról — valahonnan a háta mögül. A léptekben nem volt semmi feltűnő, és egyáltalán nem különböztek az előzőektől, egészen addig, amíg nem kezdett feltűnően hosszúra nyúlni a szünet a keskeny utacska aszfaltfelületére hulló koppanások között. Valér világosan hallotta, amint egészen a közelben egy cipőorr alól kipattant egy kavics. A kavics begurult Valér kinyújtott lába alá, ott megállt, mozdulatlan csendet hagyva maga után — a léptek zaja megszűnt. Lustán elhatározta, hogy nem nyitja ki a szemét. Várta, hogy az ismeretlen, miután kibámulta magát, továbbmegy. Semmi közös ügyünk egymással, dünnyögte lélekben, én alszom, te pedig mész valamilyen cél felé... Váratlanul azonban csaknem akarata ellenére megrándult, lábát maga alá húzta és mintegy készenlétbe helyezkedve egész törzsével a mellette megállt alak felé fordult. A szétszóródó neonfényben semmilyen jellegzetes vonást nem volt képes felfedezni a föléje hajló arcon, s már éppen szeme elé akarta tenni ellenzőnek a kezét, amikor az ismeretlen élesre fent hangon megszólalt: — Mitura úr? — Tessék? ... — hebegte Valér. — Valér Mitura? — ismételte meg a férfi minden habozás nélkül. — Igen... az vagyok — rezzent össze Valér. Az ismeretlen fél fordulatot tett feléje; Valér egy szemvillanással végigmérte: harmatos orra alatt bajusz sötétlett, magas, csillogó homloka volt és vastag sűrű szemöldöke; a férfi bal kezét ruhája öblébe süllyesztette, ahonnét egy világossárga^ puha bőrből készült ovális kulcstartót húzott elő. Kattant a kapocs és a felfordított tasakból kicsusszant két, patentzárhoz való kulcs, rövidke bőrszíjon függő fémkarikára tűzve. A férfi szó nélkül előrenyújtotta a kezét és meglóbálta a kulcsokat Valér orra előtt. Valér kulcsai voltak. — Honnét tudta, hogy én vagyok az? — kérdezte csodálkozva, és zsebretette a kulcsot. Felállt a pádról és látta, hogy a férfi jó félfejjel magasabb nála. — Részegek nem szoktak itt aludni a padokon — mondta megfontoltan az ismeretlen. — Csavargók szintén nem tanyáznak erre. A cím pedig stimmel. Ehhez igazán nem sok logika kell. Valér hálateljes csodálattal nézte az ember szélescsontú arcát, melyről jóindulat sugárzott. — Látogasson meg, kérem — mondta csaknem meghatottan. — Igyunk meg valamit erre a szerencsés véletlenre.
