Irodalmi Szemle, 1978
1978/8 - KÖZÖS HAZÁBAN - Puškáš, Jozef: Kapcsolatok [elbeszélés)
Már lanyhul a kedvein, nem vidít fel a tűz lobogása, egyre messzebb bolyongok éjszaka el, s egyszer majd átvisz az öreg révész a tajtékzó világvég-tengereken. A hamvadó tűz parazsát itt hagyom, keljetek, hétalvók, szítsátok tovább! Jozef Puskás KAPCSOLATOK Valér garzonlakásának kulcsát egy bőrtasakban hordta, melyre tintaceruzával gondosan ráírta nevét és lakcímét. A kulcs birtoklásából eredő büszkeség elővigyázatosságnak látszott: Valér elvesztette a tokkal a kulcsot, és most abban reménykedett, hogy az ismeretlen megtaláló visszaszolgáltatja. Sőt, hazafelé menet kellemes izgalommal gondolt az ismeretlenre, több változatban is maga elé képzelte alakját és azon morfondírozott, vajon hogyan alakul majd a szokatlan módon kötött ismeretség... Az izgalmas lehetőségek sokasága oly élénken foglalkoztatta Valér fantáziáját, hogy teljesen megfeledkezett a dolog kevésbé kellemes oldaláról, és amikor földszinti lakása elé érkezett, gépies mozdulattal nyúlt a zsebébe a kulcsért, mint mindig azelőtt. Megdöbbent. A zárt ajtó látványa felrázta álmodozásából és tudatára ébredt, hogy egyelőre aligha láthatja a sors által kiválasztott személyt a megadott címen. Valamilyen segítség után kellett néznie, megkeresni a házmestert, vagy lakatost hívni — és ez a szükségszerűség egyszerre megfosztotta Valért az élet számos örömétől. Nem szívesen fordult idegenekhez segítségért — ám ebben a városban egyelőre mindenki idegen volt számára. Ha az imént maga elé képzelte, hogyan köt majd ismeretséget egy bizonyos emberrel, erre éppen azért kerülhetett sor, mert már torkig volt a magánnyal, és örömmel találkozott volna valamilyen érdekes és barátságos emberrel, olyannal, aki jól ismeri ezt a nagy, idegen várost és segítségére lehetne neki, a frissen érkezettnek abban, hogy otthonosan érezhesse magát itt. A házfelügyelő nem volt otthon. Maga is furcsának találta a hirtelen rátört keserűséget: kiderült, hogy az apró szerencsétlenségeket is nehezen bírja elviselni, ha egymagában kell velük szembenéznie, s ha még el sem panaszolhatja senkinek sem a baját. Egészen céltalanul elindult vissza a városba, sötétedésig bolyongott az elnéptelenedő utcákon és halogatta a hazatérést, mert otthonából kiűzött embernek érezte magát, akinek tető sincs a feje fölött. Mennél nevetségesebbnek látta önmagát férfiatlan tanácstalanságában, annál kevésbé volt kedve megszüntetni nevetségességét és valamilyen természetes és céltudatos lépésre határozni el magát. Ilyen vagyok — és kész, ismételgette magában, és mindjobban erőt vett rajta a szomorúság. A ház mögött, melyben a bezárt földszintes garzonlakás volt, toronyházakkal körülvett kis pázsitos térségen padok álltak, szándékosan az absztrakt vasbeton dombormű felé fordítva, amely a szabad térség szembeötlő középpontját alkotta. Az egyik kőpad éppen a Valérék házának hátsó bejáratával szemben állt, erre ült le Valér, kimerültén a fölösleges gyaloglásban, szomorúságtól bágyadtan és felkészülten arra, hogy a szabad ég alatt tölti az éjszakát.
