Irodalmi Szemle, 1978
1978/8 - KÖZÖS HAZÁBAN - Ozsvald Árpád: Tűzőrző (vers)
Ozsvald Árpád Űnom már az örökös tűzőrzést. Mért mindig én, a legkisebb fiú, üljön a tűz mellett minden éjszaka, míg a többiek szuszogva alszanak? A múltkor is csontig égette tenyerem az eleven üszők, komondor szaggatta köpönyegem, hét mérföldet kóboroltam, míg parazsat találtam, mert a mi tüzünket szétverte a zápor, szétfútta hamuját a szél, a hajnalt is meg kellett kötöznöm, hogy virradat előtt hazaérjek s lobogjon a tűz! Szalonnasütő bátyáim nem is köszöntek, ha szemükből az álmot kitörölték s várták, hogy kenyerükre cseppenjen a zsír, éles kardjukat villogtatva hadonásztak, fényes lovaikon vágtatva keresték a kacsalábon forgó kastélyt, a világszép királykisasszony kezére alkudoztak, kiskocsmák hűvösében ittak a sárkány bőrére s gőggel tértek meg estefelé. Nem tudták, hogy én voltam az az aranyruhás királyfi, aki levágta a sárkány hét fejét és sárkány-nyelvért cserébe balvállukra örökké sajgó bélyeget én sütöttem. Mert nem kell nekem már a földre dobott aranyalma sem, fele királyságom rájuk hagyom a kékszemű királylánnyal, gyémántporos hidat sem építek, csengős lovakkal nem állok meg az ablak előtt, jó reggelt köszönni a potrohos királynak. Éjjeli ködökben dermedt derékkal mocorgok, hogy őrizzem a mesék örökké kialudni készülő tüzét, sziszifuszi módon hordom az ágakat tuskókat feszítek, ölfákat dobálok a mindig éhes, nyöszörgő lángnyelvek közé ... TÜZÖRZÖ
