Irodalmi Szemle, 1978
1978/8 - KÖZÖS HAZÁBAN - Jaworski, Kazimierz: Magány (elbeszélés)
Én tudom, hogy ennek az egésznek semmi értelme, mégis kérem, engedje meg nekem ezt. Magát ez nem kötelezi semmire, nekem meg jól esik. No lám, megint kitárta az ablakot és én, a mozdulatlan bábu most sóvároghatok a kinti világ után. Ha egyszer innét elmegyek, már nem az leszek, aki voltam, és a világ is más lesz. De vajon milyen is lesz? Azt mondja, hogy ne gondoljak rá? Ez sajnos lehetetlen. Meg lehet akadályozni, hogy valaki beszéljen, de a kikivánkozó gondolatokat nem lehet visz- szatartani. Elvégre az ember alvás közben is gondolkodik, talán akarata ellenére. Nem, kérem, nincs hőemelkedésem. Hamarosan injekciót kapok, az orvosságot pedig a reggeli után veszem be. így megy ez minden nap. Először jön a takarítónő, aztán a nővér, maijd a lázmérés, az injekció, az orvosság, a reggeli, a napilapok és a folyóiratok, az orvosi vizit ésatöbbi, ésatöbbi. Legrosszabb éjjel, gyakran gondolok rá . .. Jól van, már abbahagyom. Szóval azt mondja, hogy új szállodát nyitottak a városban. Ez nagyszerű; megnő az idegenforgalom, több lesz az autó ... Hát látja maga is, bárhonnan kezdjük, mindig oda lyukadunk ki, ahova nem szeretnénk. Beszélgessünk inkább a szerelemről. Mit tagadjam, beleszerettem magába ez alatt az idő alatt. Nincs mit tenni ellene. A szív. Vagy talán a máj dönt az érzelmeinkről, és mi csupán a költők hatására fogjuk az egészet szegény, meggyötört szívünkre? Aztán ne csodálkozzunk, ha szívrohammal fizet érte. Természetesen vegye úgy az érzelmeimet, mintha az apja lennék. A lányom különben olyan idős lehetne mint maga, csak hát nekem nincsenek gyerekeim. De nem is erről van szó. Kérem bocsássa meg, hogy egyáltalán említettem. Csak tudja, nekem szükségem van rá, hogy egy új valóságot teremtsek, mégha egy képzeletbeli valóságot is, hogy kitöltsem a körülöttem levő ürességet. Szívesen megnézném magam, hogy festek így bebábozódva, ellenszenves emberi torzóként.. . Hamarosan leveszik a kötést az arcomról. Tudom, hogy ügyelni fog rá, nehogy a tükörbe nézzek, de én már most esedezve kérem, ne ellenkezzék velem, hanem adja oda a tükröt, ha majd kérni fogom. Szeretném alaposan szemügyre venni ezt a rút maszkot, míg el nem készíti a sebész a harmadik arcom. Tudja, hogy néha arra vágyom, hagyják meg ezt a mostani arcomat, amelyet nem is ismerek, de amely biztosan szörnyű lehet. Hogy miért? Szeretném megijeszteni az embereket. Még a baleset előtt, istenem, de távolinak is tűnik az az idő, szóval akkoriban az emberek, különösen a nők szívesen rajtam felejtették a pillantásukat. Talán dicsekvésként hat, amit mondok, de nekem olyan arcom van, vagyis volt, amely tetszeni szokott a nőknek. Megkönnyítette a kis kalandokat, de bizonyos értelemben megakadályozott abban, hogy komolyan beleszeressek valakibe. Kíváncsi vagyok, magának tetszene-e? Tessék? Hogy van-e fényképem? Igen van, de egy felvétel sohasem lehet valósághű. Túlságosan statikus. A pillanat tört része alatt örökíti meg arcunk számtalan grimasza közül az egyiket. Tudja, egy keveset én is értek a dologhoz. Diákkoromban fényképeztem, főleg arcokat, az ismerőseim azt mondták, egész tűrhetően csinálom. Ugyanazt az arcot többször is lefényképeztem, egész sorozatot készítettem róla. A barátaimat fotóztam, és azokat a lányokat, akiket szerettem... De ez nem lényeges. Mi értelme volna egy olyan fényképet nézegetni, amely sok évvel ezelőtt készült valakiről, akinek istentudja miféle gondjai voltak éppen, és ma már megfejthetetlen, mi tükröződik az arcán. Természetesen majd megmutatom magának. Mit is akartam még? Néha, amikor nem tudok elaludni, és csak forgolódok az ágyban, azt képzelem, hogy a tolószékben ülök ős az utcákat járom. Az embereknek mutogatom a rút arcomat; ők sajnálkozva és undorral figyelnek. Én már a gondolatától is jókedvre derülök. Ismét az érdeklődés középpontjában állok. Magának ez nem tetszik? Pedig nagyon is emberi dolog Az, aki képtelen valami hősi cselekedetre, nagyszerű sportteljesítményre, s emellett még nem is szép, úgy hívja fel magára az emberek figyelmét, hogy önkényes-
