Irodalmi Szemle, 1978

1978/8 - KÖZÖS HAZÁBAN - Hosztyinyak, Sztyepan: Elvonultak a vészfelhők (elbeszélés)

Vologya megebédelt, majd a Vencel téren benézett néhány üzletbe. A Lengyel Kultúrában vett két lemezt. Különösen a két legújabb tangónak örült. A Nemzeti Múzeumtól sokáig nézte a nyüzsgő emberi hangyabolyt. Alatta minden pillanatban csengettek a villamosok. Érdekes, hogy a nagyváros forgatagában, a nagy tömegben ugyanolyan nyugalmat érzett, mint a néptelen erdőben vagy mezőn. Ánya egész idő alatt előtte volt, mint egy látomás. Volo- gyát izgatta a közeli találkozás a lánnyal, és ugyanakkor fölötte boldoggá tette. Könnyen odatalált a Vetrníkre, a kollégiumba, ahol Ánya lakott. Ebben persze nagy érdeme volt annak a diáknak is, akit Vologya a villamosmegállón megkérdezett. A diák is éppen oda ment. Az új kollégium épületei a város peremén emelkedtek, ahol nemrég még mező terült el. Az egyes épületek körül még nagy rendetlenség uralkodott. A cím szerint a diák elkísérte Vologyát egészen ahhoz az épülethez, amelyben Anya lakott. A portásnő elkérte a látogató igazolványát, beírta az adatait, és hosszas keresés után (az Anya családneve el volt ferdítve) megmondta a szoba számát. Ánya szobája a harmadik emeleten volt. Vologya nem ment fel lifttel, hanem előnyben részesítette a klasszikus lépcsőt. Felfelé menet érezhetően meggyorsult a szívverése. A harmadik emeleten betért a mosdóba, hogy a megszokott fésűcsonkkal megfésülje rakoncátlan haját. A hosszú folyosón egymás után olvasta az ajtókon a számokat. Hányas is az ott? 318? Tovább, tovább. .. 328, 330, 332, még tovább, 336, 338 és végre itt a ... 340. Izgalmában nagyot nyelt. Szíve vadul dobolt. Hiszen oly közel van hozzá!... Ánya szeme biztosan tágra nyílik a csodálkozástól .. . Félénken kopogott, és néma várakozásba merevedett. A válasz: hosszú csend. Nyilván még nem jött meg az előadásokról, gondolta Vologya. Még egyszer kopogott, most már erősebben. Valamilyen susogás, recsegés hallatszott ki, halk lépések is. Otthon van, otthon! Harmadszor is kopogott.

— Ki az? — kérdezte egy női hang csehül, de Vologya azon nyomban felismerte Ánya hangját. Vologya arca sugárzott a boldogságtól.

— Én — szólalt meg halkan.

A szobában rohangálás támadt. Biztosan gyorsan rendet csinál, gondolta Vologya gyengéden. A lépések újra az ajtóhoz közeledtek. Vologya arcán boldog mosoly ragyogott. Kattant a zár, és egy kicsit kinyílt az ajtó. Világoskék pongyolában, kócos hajjal Ánya állt előtte.

— Te? — a meglepetéstől alig tudott szóhoz jutni.

— Amint látod — mondta Vologya örömmel.

Abban a pillanatban a szobában megreccsent valami, és Vologya benézett a lány válla fölött. Az, amit ott látott, annyira meghökkentette, hogy torkára fagyott a szó. A falnál álló ágyon egy fekete hajú férfi ült pizsamában, aki nyújtogatta a nyakát, hogy lássa a váratlan és nem kívánt vendéget. Vo- logyába mintha villám csapott volna, úgy hatolt tudatába ez a tény. Nem, nem! Ez nem lehet igaz! — kiáltott fel kétségbeesetten a szíve, de a józan esze már letörölte arcáról a mosolyt, eloltotta azt a tüzet, amely a távoli találkozás reményében gyűlt benne még a tudományos könyvtár olvasótermében.

— Te mit csinálsz itt Prágában? — igyekezett magához térni a meglepetéstől az elsápadó Ánya. Behúzta maga mögött az ajtót, és most szemtől szemben állt Vologyával a folyosón.

— Kiszállás . .. Hát eljöttem ide is, hozzád.. — dadogta. Nem volt képes beszélni. Már-már elcsuklott a hangja, félt, hogy felnyög, elsírja magát, ordítozni fog, s ezt nem engedhette meg magának.

— Ne haragudj, kérlek, most nem fogadhatlak, de este ... vagy egy-két óra múlva találkozhatunk. Valahol leülünk . .. Elbeszélgetünk .. . Akarod? — csaknem kérlelte Ánya.

— Nem... — nyögte Vologya Ánya szemébe nézve. — Már nincs semmi értelme — mondta alig hallhatóan. — Hát akkor megyek — sarkon fordult, és sietve távozott.

Vologya úgy érezte magát, mintha fejbe verték volna. Bánatot már okoztak neki azelőtt is, sok mindent kibírt, de ez a váratlan csapás oly erővel sújtotta le, hogy egy kis időre legyűrte és eltompított a a fájdalmat. Vologyában az