Irodalmi Szemle, 1978

1978/8 - KÖZÖS HAZÁBAN - Hosztyinyak, Sztyepan: Elvonultak a vészfelhők (elbeszélés)

Sztyepan Hosztyinyak ELVONULTAK A VÉSZFELHÖK

A spanyolfal mögött élénk beszélgetésbe kezdett a könyvelő meg az igazgató felesége, aki itt a dokumentációt készítetté. Vologya önkéntelenül is hallgatni kezdte a beszélgetést.

— Halotta? — adta a (jól értesültet az igazgató felesége.

— Mit?

— Ismeri Petrickijt?

— Azt a főorvost a sebészetről?

— Igen, olyan kövér felesége van.

— Ismerem, már hogyne ismerném.

— Tegnap estefelé hazamenet, abban az éles kanyarban a fakereszt mellett a fiatal nyárfák közelében, biztosan tudja, hol. . .

— ... karambolozott.

— Hűha!

— És nem is akárhogyan! Képzelje el, háromszor átbukfencezett a kocsival.

— Mióta van Petrickijnek autója?

— Ő, még tavaly húsvét előtt vette. „Embét”.

— Látja, én ezt nem is tudtam.

— Ha időben nem érkeznek meg a mentők, ki tudja, hogy végződött volna.

— Maga látta őt?

— Nem érkeztem. Este nyolc óra lehetett, horgoltam, egyszer csak kiabálást hallok a lépcsőházból. Anyámmal együtt kirohantunk, de már csak a síró Petrickaját találtuk ott. A férjét épp elvitte a mentőkocsi. Kocurikova a földszintről látta, és azt mondta, hogy szánalmas állapotban volt, magatehetetlen, összetört, véres.

— Nem tudja, be volt biztosítva az autója?

— Valószínűleg igen.

— Meglehet, volt is a fejében.

— Ki tudja. Én azt mondtam az én Ivanomnak: vegyél autót, nem vagyok ellene, de jól jegyezd meg, ha csak egy kupicával is megiszol, a világ minden kincséért be nem ülök veled a kocsiba.

A szomszéd szobából kiszólt az igazgató:

— Mit beszélsz te ott, Maska?

— Hi-hi-hi, ha-ha-ha — nevetett az igazgató felesége.

— Ha-ha-ha — duplázott rá a könyvelő.

— Egyébként, Maska, telefonált anyád. Érdeklődött, vettél-e disznóhúst.

— Ö, teljesen elfelejtettem. Már futok is.

A könyvelő megcsavarva az ujján a kulcsomót tartó karikát, hangtalanul fütyörészve szintén eltűnt valahová. Vologya éppen írni kezdett, amikor kinyílt az ajtó, és a postás nézett be a helyiségbe.

— Karasz itt van? — kiáltott be, bár jól látta Vologyát.

— Szerencséje van, valamennyien szétszéledtek, de ő itt van — vette a lapot az udvariasság kedvéért Vologya.

— Nem nekem van szerencsém, hanem magának. A csomag magának szól. Tessék.

— Köszönöm.