Irodalmi Szemle, 1978
1978/8 - KÖZÖS HAZÁBAN - Holan, Vladimír: Az álom, Emlékszel?, Mózes, A fiú, Szeretők III, De tartaro libidinis I (versek)
csörgése szerint különböztették meg egymást, — mindez kétségtelenül — a templomhoz hajtotta őket. Mert már régesrégen nem álmodoztak. Csalódottan a csendben csókolták egymást; úgy zárkóztak magányukba, mint két gaztett; a közölt s hirtelen abbahagyott gondolat csöndes és távoli bájí messze állt tőlük. Nem élvezték a fáradtság mélységének ezt a gyönyörű törését vagy azt a többletet, amit akkor érzünk, mikor a szó túlnő a virágon s illatozni kezd: nem felhőzte homlokukat a tudatlanság s nem érezték a belőle fakadó hamisítatlan indítékokat, nem látták az isten felhőből kitakart csillagait!; de megrémültek attól, amit tudtak, s ez a rémület az elhagyott tudatlanságból fakad, abból a mérgező tudatlanságból, amely ott van minden tudás mélyén, — s most minden tudatlanságuk s tudásuk ellenére is itt voltak a hegyen, s nem is sejtették, hogy a lehetőségek milyen sötét gomolygása árnyékolja be bízó szivüket, s hömpölyög utolsó reménységük gyökerei között. Mert a halott álom még tovább haldoklik bennük. Az utolsó szirthez épp akkor értek, mikor virradni kezdett, mikor az éjszaka serpenyője — bár kaldeusi drágakővel színültig rakva s a föld felé fordítva — hirtelen a vér fényes bánatával telik meg, mikor a mozduló szellő azt az egyetlen levélkét fújja, mely — mint a lapszélre vetett szó a susogó betűrengetegből — kihajlik a bokorból, mikor a lélek csendes vagy nyugtalanító vagy ismeretlen mélységű hullámok ölén pihen, s mikor el szokott dőlni, hogy fogunk-e hinni újból a boldogító látomásban, mely látszólag elhagyott bennünket, mégis minden sóvárgó szívdobbanásunk a létezését bizonyítja. S ekkor a változás édességétől megingó szerelmesek — kik oly hatalmasan hallották egymásban a fenséges csöndet, hogy arcuk márványa az arc minden rejtelmét magában tartotta, s a látott csodák 'jegyével volt tele — akkor a szerelmesek már semmit sem tehettek, csak felzokogtak. S mikor a lány azt mondta, hogy „Melledre tetted kezed, s én azt hittem, a szíved fáj..mikor a keserű arcú kísértő kegyelmétől megrendülten épp a kapuhoz akartak lépni, hogy hálájukat kifejezzék; mikor horoszkópjuk szünetelt s a hallgatag, a könyörtelen szünet összefolyt a térdre hullás sóhajának fényével — észrevették, hogy nincs kapu előttük s hogy a szentély eltűnt... Az álmokat elragadó s templomokat lebocsátó ismeretlen madár lelkeket rabol. A szerelmesek testét a közeli erdőben temették el. S én azóta értem, hogy mért nem érdekel a fák életkora. EMLÉKSZEL? Mámoros sötétség, asszony a mozgó arany serleg gyújtotta görbén. Alighogy feléreztél, valahol nagyon hosszú, nyomasztó, édes, alattomos és szégyentelen recsegés. Eztán a női testből csak a gerincet fogom rajzolni. Meghajlónak és kegyetlennek fogom rajzolni, mert elvakult harag s a lenyugvó nap roncs-eszméjének hagyatéka lesz a kezemben, szederjes kéket és holdfényt rajzolok a csigolyák lépcsőjére, de közben félőrülten csókolgatom majd a házasságtörésnek e lépcsőfokait, mert meg vagyok győződve róla, hogy végtelen térbe s éjszakába visznek. Végül is ez az asszony nem létezik. MÓZES Megkérdezték a zsidók könnyét: „Meddig akarsz még késni, jövendő?”, s a jövendő eltűnt.
