Irodalmi Szemle, 1978

1978/8 - KÖZÖS HAZÁBAN - Grendel Lajos: Éleslövészet (elbeszélés)

annak a háznak az egyetlen ablakán. Fiatal cigányasszony jött elő, aki az elbeszélő kérdezősködésére mind gyanakvóbban és félénkebben válaszolgatott, s a kaput sem nyitotta ki. Az elbeszélő hosszas könyörgésére végül kihívta a házból az anyját, de útbaigazítani az elbeszélőt ő sem tudta. Különben is, ők 1947-ben költöztek a házba, s hogy az kié volt, azt nem tudja és nem is érdekli. S ezzel az elbeszélő abba is hagyta a nyomozást. Egyébként is jobban szerette a termékeny bizonytalanság állapotát, a kész tényekkel ő már nem tudott mit kezdeni. Más kérdés, hogy néha épp a cáfolhatatlanoknak látszó tényeket a legkönnyebb kikezdeni. De egyébként sem nagyon bízott a nyomozás sikerében. Néhány éve kikölcsönözte az egyetemi könyvtárból a városról írott történeti monográfiát, s ott a 223. oldalon rábukkant a kérdéses epizódra, a református templom fölgyújtására, amelyhez képest Tallós Rozália kálváriája mennybemenetel szinte. A monográfia adatai néhány esetben megegyeztek nagyapja adataival, a szereplők neve is. Tallós Rozália meghurcolá- sának és Tallós István halálának leírása is. A monográfia írója Tallós Rozália további sorsáról azonban nem beszél. Az említett szereplők fölbukkannak csak, majd szinte nyomtalanul tűnnek el a történetben, némi túlzással — a történelemben. Aztán más szereplők, majd nyoma veszik azoknak is. Csak a dramaturgia marad ugyanaz. A szenvedés és öldöklés, a feljelentgetések és üldözések unalomig ismételt színjátékai.

Az elbeszélő helyett úgyis a kép dönt majd. A lángoló-füstölgő templom látványa, képe a csöppet sem romantikus eseménynek. Akár visszafelé nyomoz az időben, akár előre, újra meg újra ugyanaz a kép tárul elé. S ez elég ahhoz, hogy nagyapja elbeszélését is hitelesnek fogadja el; végül is mindig akad legalább egy „megmentő”. A kép tehát ráerőlteti akaratát az elbeszélőre, jóllehet a romok és pusztulás látványától megóvta egy békésebb s tán derűsebb kor. De az elbeszélő emlékezete is egyetemes emlékezet, az elbeszélő is nagyon jól tudja, hogy alig változott valami; legfeljebb a templomok égnek másutt.

Más kérdés, hogy ami ebből az elbeszélő apjában és nagyapjában lecsapódott, nem mindenestül paródiája-e a legabsztraktabb humanizmusnak is. Az elbeszélő maga is úgy érzi, hogy fantomok veszik körül, s múltjával és jelenével a város maga is fantomváros, a múlt pedig, amire gondol, alig több nagyképű hivatkozásnál, afféle intellektuális aszpirinnél, amitől a fejfájása elmúlik ugyan, de a bajok megmaradnak. Ezért is keresi olyan mohón az első öntudatos, tagadó mozdulatot, ami távlatot adhat a történethez, de nem renegát hőzöngés, nem mazochizmus, nem híg és olcsó mindentudás.

Ezt az öntudatos, bátor gesztust anyja szavaiban találja meg majd, aki egy alkalommal így fakad ki előtte:

— Édes fiam, mi elrontottunk mindent.

S ez akár indítása is lehetne egy igazi novellának. A többi csak álmodozás és fantazmagória.