Irodalmi Szemle, 1978

1978/1 - NAPLÓ - Zalabai Zsigmond: „Bajtársunk: Álom Tivadar, elvtársunk: Álom Tivadar”

Utolsó kötete, A halottak élén egyetlen nagy jelmagyarázata Ady szimbólumainak, modern költőiségének. Az egyes ciklusok ebben a kötetben nem lírájának témaköreit határolják el (szerelem, halál, élet, magyarság, forradalom), hanem aláhúzzák a magyar nép tragédiáját, s felmutatják a szenvedő, kiszolgáltatott embert.

Sajátos költői fejlődése alapján nem lehet túlzó az a következtetés sem, hogy Ady a szimbolizmus költői eszközeihez a franciák nélkül is eljutott volna. Az igazi bátorítás azonban kétségtelenül lendületet adott lírájának. Költészetének formanyelve nem a „halk finomságok” művészete, hanem egy monumentális egyéniséget kifejező, monumentális líra. A szimbolizmus nyújtotta lehetőségek arra szolgálnak Adynál, hogy jobban megragadhassa a valóságot, s e stíluseszközökkel ne csak a költészet fegyvertárát gazdagítsa, hanem harcos, plebejus költészetével a szocialista irodalom irányába is megtegye az első lépést.

Ezért illeti őt meg a „saruoldó alázat és a pálmahintő lelkesedés” (Tóth Árpád), s ezért érezzük azt, hogy ezt az új muzsikát, az Ady muzsikát — Király István meggyőző érvelése alapján — helyesebb a modern líra hömpölygő folyamába beilleszteni, mintsem a szimbolizmus bizonytalan fogalmához sorolni. A poetizmus néven ismert csel> költői irányzat nem kevésbé ezt az utat járta.

Persze, a modernség kérdésében is megtartotta Ady különvéleményét. „Se Balassinál, se Csokonainál, se Petőfinél újfélébbnek, modernebbnek nem tartom magam” — írta.

A magyar költészet korszakváltása azonban mindenképp Adynál kezdődik, aki nem* csak költőiségében korszerű, hanem valóságlátásban is messze felülmúlja korát, s akit a párizsi bátorítás egész a forradalmi és a proletár szocialista költészetig lendít. Ady, a „humánumban kiteljesedett magyarság”, a „magyarságban kiért humánum” (Fábry), így lesz az új magyar költészet korszakának kapunyitója, akit olyan költőegyéniségek követnek, mint József Attila, Radnóti Miklós, Illyés Gyula, Juhász Ferenc és mások. Az érdem mindenképpen azé a költőé, aki az elbukásban is győzőként, az embertelenségben is emberként idézi és mutatja a jövő új reménységeit, a föltámadások örök rendjét:

Hős emberségem, várakozz,

Szép álmokat aludj, lefénylett Jós és jó magyarságom,

Hívni jog az Élet

S föltámadások örök Rendje.

És hívjuk őt mindig, mikor az emberről, az élet dolgairól és az ember nagyságos céljairól a teljesség igényével mérő költő mércéjére van szükségünk. Az embertelenség és a megpróbáltatások idején ő volt hitünk kútfeje, aki arra bíztatott:

Megállóit, de lehet folytatni A jó szemek, a szép szemek Érdemes, őrült látomását,

Az Életet, az Életet.

„Oj-látó szemekként” hívjuk őt ma is, mert az Idő a „böcsü-letes szegény legények”' történelmi jussaként hitelesítette, amiben oly makacsul bízott: „Mi másoknál messzebbről jöttünk És örök, amit akarunk.”

így van, így legyen!