Irodalmi Szemle, 1978

1978/1 - NAPLÓ - Zalabai Zsigmond: „Bajtársunk: Álom Tivadar, elvtársunk: Álom Tivadar”

„Bajtársunk: Álom Tivadar, elvtársunk: Álom Tivadar"

Hatvanéves a szlovákiai magyar társadalmi lét, hatvanéves e korszak gazdag, ellentmondásokban is bővelkedő tapasztalatainak a megélője: az ember, s megfogalmazója:

az író; hatvanéves Rácz Olivér. Személyiségét, élményanyagát, világszemléletét és életérzését létünk teljes idődimenziója: a szlovenszkói és a szlovákiai magyar valóság alakította; s miközben nagy történelmi földcsuszamlások, társadalmi forgószelek tették időről időre próbára az embert, az ember is mindvégig alakítani próbálta — hol keserű ■csak-iazért-is daccal, hol tisztuló hittel — a maga sorsát. Rácz Olivér társadalmi-közéleti tevékenységében és írói munkásságában a sors által formált s a sorsot formáló értelem gazdag feszültségét érezni tanulságosnak; a példát, hogy eszményeknek birtokában — de csakis úgy! — tenni, munkálkodni lehet és kell, akár a sors ellenében is, az igazabb életért.

Rácz Olivér 1918-ban született, egy sokarcú szlovenszkói városban, Kassán, amely az író ifjúkorában egyszerre volt a levendula illatú nyugalom, az ódon falak közötti csöndes idill, a Rákóczi, Batsányi, Kazinczy szellemét árasztó gazdag történelmi, irodalmi és kulturális hagyomány s az új akarások — a Kassai Munkás körül szerveződő haladó erők — városa. Rácz Olivér alakmásait, Hernádi Tivadart és Alom Tivadart, a szlovákiai magyar próza figuraállományának e feledhetetlen hőseit egyaránt megcsapta a levendulaillat is, az új akarások szele is. Merengő Krúdy-hősként bolyonganak a nyugalmat árasztó utcácskákon, a macskaköveseken persze; légyottokról ábrándozva, eltűnődve egy-egy régi vers foszlányán, egy-egy zeneszám lélekben felvisszhangzó dallamán. Légies ez a világ; olyannyira szép, hogy igaz sem lehet. Törvényszerű hát, hogy a légvárakat maguk a hősök rombolják le; finom iróniával, maró szatírával, groteszk humorral foszlatva szét az illúziókat. Ezek után az érdekesebb életnek, a nyersebb valóságnak néznek a szemébe — a társadalmat figyelik, minősítik és próbálják alakítani.

Hernádi — másik nevén: Álom — Tivadar tanári diplomával a zsebében próbálja meg alakítani — új eszmék fejekbe hintésével — a sorsot. Már egyetemista korában is „felforgató” volt, tagja lévén különféle haladó és baloldali diákköröknek. Nem csoda hát, ha mint tanár hamarosan „kiérdemelte” a politikai megrovást, s kénytelen volt búcsút mondani a pedagógus pályának. A „lázitó elem” eltávolításának legcélszerűbb módja az volt, hogy a frontra küldték, ágyútölteléknek persze. Hernádi-Alom Tivadar ette a imunkaszolgálatosok, a büntetőszázadba soroltak, az internálótáborba hurcoltak keserű kenyerét. Szökés, együttműködés a partizánokkal, illegalitás, puszta életet menekítő rejtőzködés egy kriptában — ezek élete forgatókönyvének további háborús fejezetei. A felszabadulás után a „boldog holnapok”-ba vetett hit korszaka kellene, hogy következzék. Nem így történik; Alom Tivadarnak 1945—1948 között újabb megpróbáltatás: a kollektív elmarasztalás élménye lesz az osztályrésze. Alom Tivadar — azaz TCácz Olivér, mert ha az olvasó nem tudná: mindvégig az ő életének eseményeit mondtuk — nem törik meg; s 1948 februárja után az elsők között mond biztatót a „magyar népnek”, az elsők között szól a Fábry-féle vox humana szellemében nemzetiségi közösségünk álmairól és vágyáról...