Irodalmi Szemle, 1978

1978/8 - KÖZÖS HAZÁBAN - Grendel Lajos: Éleslövészet (elbeszélés)

Grendel Lajos

ÉLESLÖVÉSZET

Mint harangtornyot fürkésző égzengés, parancsot adok: tüzeljetek pontosan a képre.

Velemir Hlebnyikov

(Rába György ford.)

Az elbeszélő legelőbb is a református templom üszkös falait látja, a kihűlt köveket, a széljárta templomhajót, ahová most beesik a hó, a harangláb tetejére hágó holdat. Földönfutókat, akiknek egy részét elnyelte a mocsár. Siko lyokat hall, mezítlábasok lépteit a letaposott hóban. Álmában bundába öltözött, szivarozó férfival találkozik, a szél szikrákat tép ki a szivarjából. A férfit Bolygónak hívják a városban, s úgy tudják, hogy valahol a temető mellett lakik. Halottak napján a Kálvária-domb romos kápolnájában húzódik meg; ezen a napon rendszerint szálkás, hideg eső esik, szél süvít a romok között. A sivár, kies dombtető elhagyatott, mintha nem is létezne, csupán az elbeszélő képzelete teremtette volna valamelyik csüggedt pillanatában, komor, mint egy sötét olajnyomat. A mázsás, szürke kövek megfeketednek az esőben, s minden évben egy arasszal mélyebbre süppednek a földbe. A bundás férfi jobb kezében félig égett szivar, a másikban esernyő, barna nyele fényesre lakkozva. Az esernyő bordáin végigfolynak az esőcseppek, s a férfi színtelen, gyűrődésektől árkos cipőjére hullanak. A Bolygó a kápolnaoromzat két csonka kőoszlopa mögül szemlélődik. A naplementét várja, amely mintha reggel óta ott körözne már az alacsonyan szálló felhők között. Félhomály van, mint az iparosok lebontásra Ítélt, szűk utcájában a lehúzott redőnyök, parányi ablakok mögött, ahol a műhelyek szegletében kalapácsok, satuk, fogók kopnak az idő érintése alatt; az esőben körvonalak sejlenek csak, cigányputrik a völgyben, s távolabb a zsidó temető megmászhatatlanul magas falai. A Bolygó megvárja az estét. Csak amikor minden síron meggyújtották már a gyertyákat, akkor merészkedik elő ő is. Sorba járja a sírokat, és elfújja a még lobogó gyertyákat. Esernyője nyelével megkopogtatja a sírboltokat, megvizsgálja rozsdásodó zárjukat, a friss sírhalmokon megigazítja a félrecsúszott koszorúkat. Kétszáz évvel a halála után senki sem fél tőle, csupán azt találgatják, ki is lehet ő tulajdonképpen.

' A kérdés eldönthetetlen. Az Olsavszky-ház padlásán talált tekercsek tanúsága szerint a gyújtogatóiról hírhedt város kétszáz évvel ezelőtt amolyan alföldi jellegű nagy falu még. A régi református templom a későbbi piarista gimnázium helyén áll, utcahosszra a vársánctól. Tornyán büszke kakas mereszkedik, torkát napkeletnek fordítva, ahol a szőlőművelésre is alkalmas, lágy dombhajlatokat akácos nőtte be a török idő óta. A tekercsekhez mellékelt három rajz nyugat, észak és kelet felől láttatja a várost. Minden második ház szalmatetős még, s déli irányban feneketlen iszapjával, ritka madaraival ott van a mocsár is. Két évszázad múlva az idő mindebből a várromnak kegyelmez csak meg.

A három rajz plasztikus és csaknem valósághű, alkotója azonban évszámmal szignálta csupán. így is biztosra vehető, hogy a rajzokat készítő művész írta a tekercsek szövegét is, valószínűleg felsőbb utasításra, s ez a művész talán egy tréfás kedvű vándordiák volt. Cifra sarkantyút kunkorit ugyanis a kakas lábára, taraj helyett pedig legyezőszerűen szétterülő ormótlan bóbitát, úgy