Irodalmi Szemle, 1978

1978/1 - NAPLÓ - Zalabai Zsigmond: „Bajtársunk: Álom Tivadar, elvtársunk: Álom Tivadar”

Ha én sírok a nagy Élet sír,

Múlás, bukás, csőd, hitel, átok,

Az eleve-elrendelés zúg,

Ha én egyet nagyot kiáltok.

Aligha mondhatunk mást, mint azt, hogy Ady ott és akkor lett igazán nagy költővé, amikor megtalálta a korában és önmagában élő ellentmondások hatásos kifejezésének eszközét, s világgá tudta kiáltani a magyar tespedést.

A népnyomor mélységeit, a magyar Ugar sivárságát látva írja a Vízió a lápon című versét, melynek alapképlete egész szimbólumrendszerének nyitját is megadja. íme, a felszín alatt rejlő forradalmas erők eleven példázata:

Az lesz virradat. Csoda-reggel.

Vulkánhegyek nőnek a lápon ...

Jellemző, hogy a később Párizzsal barátkozó Ady nemcsak esztétikája tisztázását tartotta fontosnak, hanem az is izgatja, hogyan reagál verseire a környezet. A dölyfös én Bjimácló versében ilyen önigazolást kap:

Leplét bár váltva öltse, vesse:

Az én világom nincs már messze.

Az, én világom el fog jönni:

Hajnaltalan csodás világ lesz,

Az éj sohasem fog elköszönni...

Az ő „szent különélete” itt bontakozik ki, s „finom remegésű”, „harang-virág”-érzé- kenységű képessége szeles és mély, mégis zárt egységben láttatja vele a valóság összefüggéseit. Nem a „szürkék hegedőse” ő, hanem az élet új csatáinak megidézője. „Istenülő” sorsát is tudatosan vállalja: „Bánom is én: értik-e verseimet vagy sem, úgy js rettegek, hogy túlságosan és sokan értik, de nagy dolog az, hogy én voltam a nyugtalanság hozója, vagy ami tudományosabb: én általam hörgött föl manapság legnyugtalanítóbban a magyar társadalmat kínzó nyugtalanság”.

Ady szimbólum-alkotására jellemző, hogy első igazi szimbolikus versének úgyszólván minden eleme megtalálható későbbi verseiben. A „láp-világ” több helyen felbukkan: „Susogó nádak mezejében járok” (Midász király sarjaj, „S veszünk mi itt a magyar Mocsárban” (Gémek az Olimpusz alatt), „S lelkem alatt Egy nagy mocsár: a förtelem” íAz ős Kaján), „Láp-lelkem mintha kristály volna... Csikorog a láp fagyos mélye” (A fehér lótuszok), „Otthon a csöndes, piszkos erjedés... S kavarogjon a holt, magyar, pimasz tó” lMargita Párizsba jött), „S körülzártak mindent hős pocsolyák, Kicsi tócsák, tengerré dagadtak. E láp-világ volt hát csataterünk” (Mikor Párizsból haza jöttünk), „És így járunk az ingoványon” (Az én ingoványom), „Volt erdők és ó-nádasok láncolt lelkei riadoznak” (Az eltévedt lovas).

Találkozhatunk a „láplakók” fogalomkörrel is: „Magyar madarak, sár-faló gémek” f Gémek az Olimpusz alatt), vagy a „fény-ember” alakjával: „Fény-emberem, idekerültél? Csúf Budapest a ravatalod?” (Költözés átokvárosból), „Ki vagyok? A győzelmes éber, Aki bevárta, íme a Napot S aki napfényes glóriában Büszkén és egyedül maga ragyog” /Egy párizsi hajnalon).

Az a dilemma, mely útkeresése során oly sokáig gyötri Adyt, a formakereső költő dilemmája is. Elfogadja a szimbolikus kifejezési módot, a maga többértelmű, több .azonosságot egyszerre felvillantó, jelképi többértelműségével, de ő egyértelműségre •vágyik. Teljes világosságot kíván, s ezért szimbólumainak titkát olykor maga oldja fel az olvasó számára.

Bár kezdetben — első párizsi tartózkodása alatt írt verseire — még a kétfajta szim- ibólumhasználat jellemző, igaz az a megállapítás, hogy „szimbolizmusa gyökeresen különbözik ... a dekadens szimbolizmustól. De különbözik a nagy franciákétól is.” Jel- Ibeszédének kulcsa nemcsak politikai költészetében található meg, hanem intim-költészetében is (szerelem, magány), ahol kulcsként az Embert, a vívódó-vergődő költőt kínálja. Költői adottságai kiteljesedésében személyes bajai éppúgy ösztönzik, mint a kortárs gondokkal való kilátástalan küzdelem. A Magyar Pimodán-ban így ír erről: