Irodalmi Szemle, 1978
1978/7 - FIGYELŐ - (gágyor, tóth l.): Tollhegyen
TOLLHEGYEN Tandalóra „Tandalóra nem kaukázusi királylány .. idézgetem kamaszkori olvasmányaimból Mórát. Irigylem is bölcsességét, még kioktató soraiból is humor és szeretet érződik. Istenem, a régi szép idők eltűntek, mint a kaukázusi királyleányok ... Csak az a rettenetes „Tandalóra” maradt köztünk! Micsoda hát ez a „Tandalóra”? „... a népdalokat át kellett költeni tandalokká. Én például — írja Móra — csupa ilyen nemesített tandalt tanultam annak idején s ennek köszönhetem, hogy öreg koromra se jutok zavarba, ha vidám társaságban meg kell vallanom, mi az én nótám. Ez az ni: Lyuk-lyuk-lyuk-lyuk — lyukas a kis táskám közepe, Kiesett a tankönyvem belőle, Elvesztettem könyvem, az olvasót, Nem az a tanítóm, aki vót. Ez szép is volt, magyar is volt, s az ártatlan lelket sem rongálta meg. Belőlem éppen ezért vált ilyen erkölcsös ember, mert ilyen daldarabokon növekedtem a tandalórákon.” Nem ilyen humoros, de sokkal alaposabb Kodály műve a zeneoktatásról, olyannyira alapos, hogy példája Japántól Kanadáig hat, sőt — s ennél többet aligha lehet bizonyítékként mondani — még saját hazájában is. Ma már tehát Közép- és Kelet-Európa oktatási rendszereiben a „tandalóra ellenesség” a hivatalosan támogatott irányvonal. Nem kívánom részletezni Kodálynak ezt a kemény harcát, amelyet a giccs ellen s ezen belül a „Tandalórával” fémjelzett giccsvariációk ellen vívott. Nagy harc volt, ádáz és hosz- szú küzdelem. Bizonyítja az ezzel kapcsolatos irodalom tömege. „Tandalóra” ez a zeneszörny, ez a pedagógiai bóvli halhatatlan. Legalábbis mostanáig. Mert hiába vannak esztéták, szak- felügyelők, hiába a tudományos alapokon nyugvó zenepedagógiai oktatás, Tandalóra él, virul. Egyre fölismerhetetlenebb alakban toppan elénk, a halhatatlanok boldogbüszke ragyogásában. Itt most nem csupán a csasztuskákra, a kassai TV stúdió Arany kapu (Zlatá brána) műsorára, választási nótákra, osztályindulókra gondolok, de arra is, hogy négy év óvodai oktatás után az alapiskolás nebuló elfelejt énekelni, vagy ha énekel valamilyen iskolai csoportban, nem ritka, hogy Ritka búzát. Vagyis az óvoda zeneoktatási színvonala visszaesik az iskolában. Mire egy- egy korcsoport — melynek valamennyi tagja énekelt az óvodában — leérettségizik, közülük, már csak néhányan tudnak s szeretnek énekelni. S hogy nem vagyok óvodapárti, bizonyítja, hogy a legrettentőbb példát a Tandalóra ősi, eredeti formáját egy mai óvoda könyvéből idézem a legrészletesebben. Forrai Katalin munkája, az Ének-zene az óvodában, egyike a legsikerültebb segédkönyveknek. A szerző mindjárt a bevezetőben felsorol negyvennégy dalt, hogy ezeket és az ilyen dalocskákat törülni kell az óvodák tananyagából (mutatóba három cím: Egyszer volt egy kemence, Nyuszi ül az ágon, Jaj de magas.) Van helyettük rengeteg jobb és más dal hang- terjedelem és szöveg szempontjából a gyermekeknek inkább megfelelő. Jó forrás a Magyar Népzene Tára l. kötete (Gyermekjátékok). Ez a könyv közel 1200 gyermekdalt tartalmaz. Lapozgatom, nézegetem a könyvet, bólogatok a nyomtatott oldalak fölött, ám ugyanakkor elriaszt a kézzel írott megjegyzések, „javítások” tömege — mert ilyen is van —, amit egy avatatlan kéz rótt a sorok közé, lapszélekre. Az olyan aktuálizálások még csak hagyján, hogy „szánt a babám a košicei határon”. De a népköltészeten és a műköltészeten is igazít a névtelen korrektor. (Az eredeti szöveget zárójelben közlöm) „Érett gyümölcs hull az ágról. (Zörgő levél hull az ágról.) Száll fel (szárnyal), dolgozó nő (Édesanya); évzárónak napja, nők napja (anyák napja). Fölösleges a magyarázat, hogy jószándékú aktualizálás örvén születtek e balköltészeti fogások. De lapozzunk tovább: A hajnali harangszónak gilin-galan-gója Hirdeti, hogy itt a farsang táncszezonja.
