Irodalmi Szemle, 1978
1978/7 - FIGYELŐ - (gágyor, tóth l.): Tollhegyen
Azért friss, jő egészségünk bor-búzánk és békességünk legyen mindig bőven az új esztendőben. (A hajnali harangszónak gilan-galangója Hirdeti, hogy az évnek itt van fordulója. Azért friss, jó egészséget, bort, búzát és békességet Adjon isten bőven az új esztendőben.) Nos, nézzük meg, mit mond nekünk ez az átzagyvált versike. Hogy: a farsangot harangszó fogadja, hirdeti. Merrefelé szokás ez? A „táncszezon” kifejezés nyelvnemesítő jellegének boncolgatásától most inkább eltekintek. Miért kívánjuk farsang táncszezonjakor, hogy bor-búzánk (számomra teljesen ismeretlen búzafajta) legyen mindig bőven az új esztendőben? Ha ilyen előzmények után az ép lelkű gyerek iskolás korára megtanul majd tájékozódni a hónapok és a hét napjai között, az a természetnek legalább olyan csodája lesz, mint a bor-búza. Tandalóra (nevezzük így e névtelen szö- vegnemesítőt nem kíméli még az óvodásgyermekek legkedveltebb költőjét, Weöres Sándort sem. A versben „érkezik” helyett: „közeleg az új esztendő”, „dermed” helyett „reszked(sic) fázik” „lepi dermedt álom” helyett „éri hosszú álom”. „Fel kell világosítanunk az óvónőket: mekkora felelősség van rajtuk, mily súlyosan megkárosítják emberségében és magyarságában a gyermeket, ha rossz dallal tartják . .. sürgősen gondoskodni kell, hogy a jót a rossztól meg tudják különböztetni” — idézi Kodályt a segédkönyv bevezetője néhány lappal e költészet elleni merényletek előtt. Mit lehet tennünk? Hogyha éppen abba a könyvbe balköltenek, mely az ilyen módszer és visszaélések ellen (is) íródott, bevezetője pedig hosszan és türelmesen oktat, magyaráz a könyv helyes használatának módjáról és céljairól. Pedig én nem is a legrosszabb példákat választottam ki a „Tandalóra” illusztrálására. Egy megbízható szemtanútól tudom, van olyan óvónő, aki saját kis könyvecskéjéből, zömmel saját irodalmi termését tanítja a gyermekekkel, de ehhez az anyaghoz sajnos nem jutottam hozzá. (gágyor) Csevegés, mint színpadi műfaj Találóan nevezte el Katarína Hrabovská causerie-nek, csevegésnek Ľubomír Feldek második színművét. A pozsonyi Oj Színpad Stúdiójának előadásában valóban mindenki csevegett: szerző is, rendező is, színész is, sőt, a tervezőművészek is. És hogy ne felejtsem ki a felsorolásból: Jaroslav Filip zenéje is. Szellemesen, könnyedén. Nem afféle lélektelen, tejszínhabos-kávé- mellett-megteszi disputa volt ez, hanem üde, képzeletet megmozgató, nyelvi és képi ötletekben sziporkázó, a nézőt is beszélgetőtárssá avató jópofa dumcsi. Remekül éreztük magunkat, jól elszórakoztunk. Még a helyenkénti tanáros pózok, a sab- lonos-sematikus tanulság sem tudott visz- szariasztani bennünket. Félreértés mégse essék: nem esküszünk a csevegésre, mint egyedül üdvös játékszíni formulára. De annyit el kell ismernünk: nem könnyű műfaj a csevegés. A legnehezebbek egyike. Csevegni tudni kell. Ismerni kell minden csínját-bínját. A legkisebb mértéktévesztés, a legparányibb aránytalanság is könnyen végzetes lehet. Csak az csevegjen, aki alkatilag is alkalmas rá. A csevegő alkat ne akarjon minduntalan mást, történetesen olyat, ami kevésbé testéra szabott. Ne akarjon feltétlenül mélyebbnek látszani: alkalmasint a csevegés is hordozhat mélyenszántó gondolatokat, mégha ilyen minőségében nem is vetekedhet a filozófiai értekezésekkel vagy erkölcsi tanításokkal. Ne akarjon feltétlenül költői lenni: alkalmasint a csevegés is lehet lírai szárnyalású. A csevegő ne akarjon többet, s ne akarjon mást a csevegésnél. Ellenkező esetben ez a több és ez a más megbosszulja magát. így történt a mi Batta Györgyünk esetében is. Pedig alkata, témája, mesélőkészsége eleve a csevegésre predesztinálta volna őt. Óriási lehetőséget szalasztott el. Hozzátesszük rögtön: színműírói tapasztalatai nem lé
