Irodalmi Szemle, 1978
1978/1 - NAPLÓ - Zalabai Zsigmond: „Bajtársunk: Álom Tivadar, elvtársunk: Álom Tivadar”
Komjáthy szimbolizmusát Komlós Aladár szubjektív idealizmusával s annak egyik változatával, az ún. gnózis tanaival magyarázza, lángoló képekben azonban megnevez? a költő az érzéseit. Ezért írta róla Turóczi-Trostler, hogy a századvégi Magyarországon az ő lírája mutatja „azt az időt, amit az egykori párizsi órák”. Az ősök kutatásakor Ady világosan megmondja, kjt vallott elődeinek. „Mi fennen hirdettük — írja A költői nyelv és Csokonai című cikkében —..., hogy mi Balassáéktól, kurucéktól s Csokonaitól ösztönöztettünk. Mélyebben, éltebben járván, Eetőfinél csak a bátorságot, Madáchnál, Vajdánál az új poétái civilizációt kellett észrevennünk, Aranynál alig valamit, Aranyt hagytuk zsenijével együtt az ügyes tanítványoknak.” Lukács György szavaival, az evilágiság, tehát a realizmus művészi útját járja Ady akkor is, amikor egyszerre vonzza őt a sejtető és a lényeg, az irracionális és a valóság. A szimbolizmus költői eszközei új mondandó kifejezésére teszik őt képessé. Király István mutat rá arra, hogy az izmusok bolond kavalkádjában az „elsődlegesen izmusokban gondolkodó kritika számára a fiatal Ady költészete az impresszionizmus, a szecesz- szió vagy a szimbolizmus példaanyaga” egyaránt lehet. Az irodalom megújuló korszerűsége egyébként magától értetődő, természetes jelenség. A tanulva meghaladni igénye csendült ki Móricz szavaiból is, midőn így búcsúztatta Mikszáth Kálmánt: „Tanultunk tőled és okultunk példádon. Követni fogunk és eltérünk tőled. Emlékezünk rád és lerázzuk hatásodat. És talán rombolunk, de csak hogy építhessünk”. Ady az építés új köveit a magyar valóságból hozza. A költőhöz az út a publicista Adyn át vezet, aki így fogalmazta meg hivatását: „Újságíró... Hivatva van eszmét adni, eszmét szolgáltatni. Felesküdt katonája a haladásnak, elszánt ellensége minden előítéletnek. Kezében az eszme leghatalmasabb fegyvere, a toll, melyet ha az igazság vezet — nem dezavuálhat ötezer dzsentlemén”. Az iskolában tanult világkép és a valóság diszharmóniája, félelmei és megrettenései szülik az ő csodálatos költészetét: Nem véletlenül írta egyik színikritikájában: .......Ennek az átmeneti korszaknak nagy gondolkozókra, irányítókra van szüksége... Az irodalomban nincs jogcíme annak, amf csupán nemzeti — általános emberi vonások nélkül. Az örök emberi hassa át a nemzeti irány produktumait, mert csak így számíthatnak komoly értékre”. S a legfőbb célját abban látta, hogy harcoljon „a fantomok legfantomabbjáért”: az igazságért. Nem véletlenül nevezte őt Lukács György a magyar tragédia nagy énekesének. „... Petőfi és Ady azért lettek egészen nagy költők — írja —, mert ők gondolták és érezték végig, élték végig a legmélyebben, félúton való megállás, megalkuvás nélkül nemzetük, népük nagy tragédiáját.” K üszködés és küzdelem árán jutott el tehát Ady a látomásokra épülő, tudatos, gondolati lírához, amely elvonatkoztatásaival, szimbólumaival a valóságra épült, s azt ellentmondásaival együtt rendkívüli, szuggesztív erővel ábrázolta. Az írói hovatartozás kérdése kezdettől fogva gyötörte őt, s első verskötetében még így kiált fel: Jobb nem vagyok, mint annyi sok más, Egy beteg kornak dalosa. Vergődöm az ellentétek közt, De irányt nem lelek soha. (Jobb nem vagyok...) Mennyivel erőteljesebbek viszont az elhivatottságnak ezek a sorai: Az el nem dalolt csodaszép daloknak, A sohasem csókolt csókos asszonyoknak, A csak álomban élő büszke tettnek, A szép Holnapnak, meg nem érkezettnek Vagyok királya, vagyok büszke hőse, Aki utálja a mát, ezt a holtat, Kinek az álma a szent titkos Holnap. Vagy az ember-végzet kifejezésének ilyen kiteljesedése:
