Irodalmi Szemle, 1978

1978/7 - KRITIKA - Popély Gyula: Joó Rudolf: Nemzetiségek és nemzetiségi kérdés Nyugat-Európában

Franciaországgal kapcsolatban a szerző találóan jegyzi meg, hogy „az olvasónak — irodalmi, művészeti, vagy éppen személyes élmények birtokában — sok minden eszébe juthat Franciaországról, azonban aligha gondol arra, hogy ez az ország nyelvi-nemzeti- ségi szempontból Nyugat-Európa legtarkább állama”. Az 1971. évi népszámlálás adatai szerint Franciaország 51485 000 lakosából 9 000 000 okszitán (provanszál), 1600 000 német, 800 000 korzikai, 600 000 breton, 150 000 katalán és 90 000 baszk anyanyelvű; az ország lakosságának tehát csaknem egynegyede, pontosan 23,77 százaléka nem francia. S itt hadd jegyezzük még meg — a szerző ezt bizonyára fölöslegesnek tartotta megemlíteni —, hogy a 17. század végén Franciaország lakosságnáak alig a fele volt francia. A részben természetes, de nem ritkán, sőt többnyire erőszakos asszimiláció következtében a nemzetiségek nyelvei egyre inkább visszaszorultak. A világnyelvvé váló franciával nem versenyezhetett sem a kelta nyelvek családjába tartozó breton, sem a középkorban egyedülállóan gazdag irodalommal rendelkező okszitán (provanszál), sem a többi nemzetiség nyelve. Egy királyi ediktum már 1539-ben a franciát tette az ország egyetlen hivatalos nyelvévé, s ez a nem francia nyelvek fokozatos és tervszerű kiszorításának kezdetét jelentette a közéletből és az iskolákból. A szerző a francia- országi nemzetiségi viszonyok leírásánál rámutat a franciásító beolvasztási törekvések változatos, de minden esetben célratörő eszközeire. Az okszitán (provanszál) nyelvet, amelyiket még napjainkban is kb. 9 000 000 ember beszéli Dél-Franciaországban vagy a szintén több százezer francia állampolgár által beszélt korzikait, a hivatalos francia álláspont nem önálló nyelvekként, hanem csak nyelvjárásokként tartja számon. 1870- ben a bretont, a kontinens egyetlen fennmaradt kelta nyelvét is végleg száműzték Franciaország valamennyi iskolájából. Az okszitán, korzikai és breton nyelv azonban mind a mai napig élő, beszélt nyelvek maradtak, annak ellenére, hogy a tudatos francia asszimilációs politika következtében évről évre csökken e nyelveket beszélő száma. (Például 1886-ban még 1 200 000 személy beszélt bretonul, 1971-re azonban a breton anyanyelvűek száma 600 000-re csökkent.)

A szerző részletesen beszámol a jelenleg 1600 000 főt számláló Elzász-Lotaringia-i német nemzetiség helyzetéről is. Elzász-Lotaringia eredetileg a Német Birodalom része volt, csak a harmincéves háborút lezáró vesztfáliai béke értelmében csatolták a győztes Franciaországhoz 1648-ban. A tartomány fővárosának, Strassburgnak patinás német nyelvű egyeteme volt, amelyen azonban az 1700-as évek elejétől egyre nagyobb teret hódított a francia nyelv, s ezzel párhuzamosan csökkent a német nyelv jelentősége Több mint két évszázados francia birtoklás után Elzász-Lotaringia az 1870—71-es francia-porosz háborút követő békeszerződés értelmében visszakerült Németországhoz, majd 1919-ben az első világháborút lezáró versailles-i béke újból a győztes Francia- országnak ítélte. 1940-től 1945-ig ismét Németországhoz tartozott, majd 1945-ben visszakerült Franciaországhoz.

A francia nemzetiségi politika kezdettől fogva az Elzász-Lotaringia-i német nemzetiség teljes asszimilálását szorgalmazta. 1748-ban megszüntettek minden német nyelvű iskolát; az Elzász-Lotaringia-i gyermekek ezután csakis francia tanítási nyelvű iskolákban tanulhattak, de ezek az iskolák rendes tantárgyként oktatták a német nyelvet is. A francia hatóságok a tartomány iskoláiban 1945-ben azonban betiltottak mindennemű német nyelvoktatást. Némi javulás csupán 1952-ben állt be. Ekkor miniszteri rendelet engedélyezte a német nyelv fakultatív oktatását az általános iskola utolsó két osztályában heti két órában. A tartomány hivatalos nyelve kizárólag a francia.

Nagy-Britannia nemzetiségi politikája több pontban egyezik Franciaországéval. Az évszázadok folyamán az angol nyelv szinte általánossá vált Nagy-Britanniában; a walesi, a gael és az ír nyelv először kiszorult a közéletből, az iskolákból, egyházakból, végül bekövetkezett a walesi, skót és ír nemzetiségű lakosság majdnem teljesnek mondható nyelvcseréje. A saját ősi kelta nyelvét angolra cserélő lakosság azonban mindmáig megtartotta walesi, skót, illetve ír nemzeti tudatát, csupán nyelvileg asszimilálódott, öntudata megmaradt. (Wales 1485-ben, Írország 1541-ben, Skócia 1503-ban került London fennhatósága alá.) Az 1971. évi népszámláláskor Nagy-Britannia 55 355 000 lakosából 5 000 000 vallotta magát skót nemzetiségűnek, ősei anyanyelvét, a gael nyelvet azonban már mindössze 100 000 személy tekinti anyanyalvének. A walesi nemzetiség száma 2 000 000, ebből 900 000 walesi anyanyelvű; a még London fennhatósága alá tartozó írek száma 600 000, ebből azonban már mindössze csak 15 000 fő ír anya