Irodalmi Szemle, 1978
1978/7 - KRITIKA - Popély Gyula: Joó Rudolf: Nemzetiségek és nemzetiségi kérdés Nyugat-Európában
nyelvű. Az írekkel kapcsolatban külön kell említést tennünk az 1919 óta független Írországról. Írország 2 971000 lakosából 1970-ben 60 000 vallotta magát ír anyanyelvűnek. A közép-európai tapasztalatokból kiinduló ember számára módfelett furcsának tűnhet a Nagy-Britannia kelta lakosságának nagy részét érintő angol nyelvi asszimiláció sajátossága. Megszoktuk, hogy tájainkon a nyelvcserével logikusan és törvényszerűen együtt jár a teljes nemzetiségi asszimiláció is, sőt a régi nemzetiség feladása és az új, befogadó nemzetbe való beilleszkedés gyakran a nyelvi asszimilációt is megelőzi. Nagy-Britanniában ennek éppen a fordítottja tapasztalható. A szerző megismertet bennünket a szigetország jelenlegi nemzetiségi problémáival, az ír, skót és walesi nemzeti mozgalom politikai célkitűzéseivel és elért eredményeivel. A londoni parlament walesi nemzetiségű képviselői jogi és közigazgatási önállóságot követelnek Walesnek a „Walesi hercegség” eddig csupán címerbeli autonómiája helyett; a skót képviselők is Skócia nagyobb politikai és gazdasági önállóságáért szállnak síkra, sőt a parlament 71 skót képviselőjéből 11-en — a Skót Nemzeti Párt programja szerint — az Angliától való teljes elszakadás hívei. A szerző hasonló részletességgel elemzi a többi nyugat-európai ország nemzetiségi politikáját és a területükön élő nemzetiségek helyzetét is. Joó Rudolf könyvének ismertetésekor azonban nem törekedhetünk a teljességre, nem foglalkozhatunk a szerző által bemutatott valamennyi nyugat-európai nemzetiséggel. Mindenképpen utalnunk kell azonban a rendkívül komoly belpolitikai tényezőként jelentkező katalán és baszk nemzetiségi mozgalomra Spanyolországban (az ország 34 320 000 lakosából 6 500 000 katalán, 800 000 baszk nemzetiségű), ahol éppen najainkban vált aktuálissá a nemzetiségi autonómiák életbe léptetése. Említést érdemel még Olaszország is. Bár nincsenek milliós létszámú nemzetiségei [csupán 260 000 német, 230 000 rétoromán, 120 000 albán, 70 000 francia, 50 000 szlovén) a nemzetiségi kérdés — főleg a dél-tiroli németek helyzetének megoldatlansága — egészen 1969-ig fontos belpolitikai tényező volt Olaszországban. Az említett nyugat-európai államokon kívül Finnországnak van még százezret meghaladó nemzetisége. Az ország 4 633 000 lakosából 336 000 — tehát az összlakosság kb. 7 százaléka — svéd nemzetiségű. Finnország nemzetiségi politikájának nagyvonalúsága példa nélkül áll nemcsak Nyugat-Európában, hanem talán az egész világon. A finn alkotmány szerint Finnország a területén lakó finnek és svédek közös állama, a finn és svéd az ország két egyenrangú nemzeti nyelve. Az államigazgatás, a parlament, a közigazgatás, az alsó- és felsőfokú oktatás, a rádió és a televízió teljesen két- nyelvűek. A 336 000 fős svéd kisebbségnek 419 általános, 48 középfokú iskolája és saját egyeteme van. A finn kormányoknak mindig van legalább egy svéd nemzetiségű minisztere. Nyugat-Európa egyik legkisebb létszámú nemzetisége az ausztriai Burgenland tartományban élő magyar kisebbség. Az 1923-ban még 14 000 főt számláló burgenlandi magyarság létszáma 1971-re 5 324 főre apadt. Az 1971. évi népszámlálás szerint a burgenlandi magyaroknak már csak öt helységben volt számbeli túlsúlyuk, önálló magyar iskoláik nincsenek. Felsőőrön működik az egyetlen vegyes német-magyar tannyelvű alapiskola, a többi magyarlakta helység iskoláiban a magyart fakultatív tantárgyként oktatják. A szerzővel együtt mi is feltehetjük a kérdést, hogy vajon „mi indokolja a nemzeti kisebbségek jogainak védelmét és ezek alapján miért van szükség fejlődésük biztosítására; nem a meghaladásra ítélt múltat védjük-e?” A szerző a lenini nemzetiségi politikai alaptételeiből kiindulva veszi fontolóra és elemzi ezt a kérdést, és így végső konklúziója törvényszerűen csakis a következő megállapítás lehet: „A nemzetiségi autonómia és más jogok megtagadása a kisebbségi nyelvek veszni hagyása vagy éppen elsorvasztása, az erőszakos asszimiláció gátja a társadalmi haladásnak, és kárára van az adott állam érdekeinek is.” Mélyen igaznak mondható a szerző másik sarkallatos megállapítása is, melyben leszögezi, hogy „a nemzetiségekhez, a kisebbségekhez való viszonyulás az általános politikai érettségnek, a fejlettségnek, a tényleges politikai demokratizmusnak fontos fokmérője.” (Kossuth Könyvkiadó, Budapest 1977.) Popély Gyula
