Irodalmi Szemle, 1978
1978/7 - KRITIKA - Popély Gyula: Joó Rudolf: Nemzetiségek és nemzetiségi kérdés Nyugat-Európában
Joó Rudolf: Nemzetiségek és nemzetiségi kérdés Nyugat-Európában 7oó Rudolf, a Magyar Külügyi Intézet munkatársa figyelmet érdemlő és rendkívüli aktuális könyvvel lepte meg a nemzetiségi kérdés iránt érdeklődést tanúsító olvasóközönséget. A könyv a Kossuth Könyvkiadó gondozásában megjelenő Nemzetközi zsebkönyvtár sorozat hatodik kiadványaként látott napvilágot Nemzetiségek és nemzetiségi kérdés Nyugat-Európában címmel. A politikai köztudat és szakirodalom a nemzetiségi kérdést többnyire speciális közép-európai sajátosságként tartja számon, míg a Nyugat-Európáról alkotott kép a közép- és kelet-európaitól eltérő történelmi fejlődés következtében végérvényesen kije- gecesedett nemzetek és nemzeti államok benyomását kelti. Az utóbbi évtizedekben azonban egyre több szó esik a nyugat-európai államok nemzetiségeiről, e nemzetiségek nyelvi és politikai harcairól, illetve az egyes nyugat-európai országok nemzetiségi politikájáról. A szerző könyve első részében tömören, de behatóan elemzi a nemzetiségi kérdés kialakulását és mai helyzetét Nyugat-Európában, s ezen belül rámutat a nyugat- és kelet-európai fejlődés leglényegesebb eltéréseire, valamint e fejlődési különbözőségek kihatására a nyugat-, illetve a kelet-európai nemzetiségek fejlődésére. A nemzetiségek és az őket asszimilálni akaró állam visszonyának tárgyalásakor a szerző helyesen mutat rá, hogy napjainkban „a kisebbségek háttérbe szorítása, beolvasztása általában már nem nyílt erőszakkal, központi adminisztrációs Intézkedések hatására (iskolák bezárása, sajtótermékek betiltása stb.) történik, jóllehet a hatalom helyenként és időnként... folyamodhat ezekhez a »klasszikus« módszerekhez is.” Manapság már sokkal gyakoribb és hatásosabb az asszimiláció „kifinomultabb”, közvetett módszereinek az alkalmazása. Az állam, a többségi társadalom „olyan értékelési rendszert teremt, amelyben az egyén fölöslegesnek, sőt existenciális szempontból károsnak tartja a nemzetiséghez, az anyanyelvhez való ragaszkodást.” A könyv második, terjedelmesebb részében a szerző országonként sorra veszi Nyu- gat-Európa valamennyi nemzetiségét, amelyek közül nem egy — például a kb. 9 milliót számláló okszitánok (provanszálok), vagy a hat és fél milliót számláló katalánok — jóval meghaladják több európai állam összlakosságát. Az egyes nyugat-európai nemzetiségek helyzete rendkívül különbözik egymástól. Svájcban az évszázados együttélés, az egymásra utaltság és a hagyományos demokrácia a különböző nyelvű népek közös hazájává tette az országot. Az 1960. évi népszámlálás adatai szerint az ország lakosságának 73,3 százaléka német, 22,1 százaléka francia, 3,9 százaléka olasz és csupán 0,7 százaléka rétoromán nemzetiségű. A német túlsúly tehát vitathatatlan, ennek ellenére a svájci alkotmány szerint mind a négy nemzetiség nyelve egyenrangú, és a hivatalokhoz a nemzeti nyelvek bármelyikén lehet fordulni. Svájc mellett Európa másik klasszikus többnemzetiségű állama Belgium. Lakói fla- mandok, vallonok és németek. A vallonok a franciát, a flamandok a Hollandiáéval azonos „nederlands” nyelvet beszélik. Belgium nemzetiségi politikáját az évszázados flamand-vallon ellentét jellemzi. Az 1970. évi népszámlálás szerint az ország 9 695 000 lakosából 5 600 000 flamand, 4 000 000 vallon és 60 000 német nemzetiségű. Az 1970. évi alkotmány Belgiumot „közösségi és regionális” álammá nyilvánította, de az országot vallon, flamand és német nyelvi körzetekre osztotta. Az alkotmány által precízen körülhatárolt vallon nyelvi körzetben a francia, a flamandban a nederlands, a németben a német az egyedül elfogadott hivatalos nyelv. (Kivételt képez az ország fővárosa, Brüsszel, ahol mind a francia, mind a nederlands nyelvet egyenértékű hivatalos nyelvvé nyilvánították.)
